Maradj mellettem! [Befejezett]

12. fejezet

Yuuri szemszöge:

Száz és száz gondolat kering most egyszerre az agyamban, egy egész, felfoghatatlan halmazként. Miután azzal a kedves nővérrel, Tanjával beszéltem felébredésem után, elvitt leröntgenezni a fejemet, meg pár egyéb vizsgálatra.

Utána bejött Viktor, az a bizonyos Viktor, és mesélni kezdett. Elmesélte, hogy nagyjából pontosan egy nappal az után, hogy az a bizonyos videó kikerült a netre, vagyis onnét kezdve, hogy nem emlékszem semmire, ő csak úgy eljött hozzánk, Hasetsuba, és az edzőmmé vált. Ezután sok minden történt. Állítólag megismerkedtem az orosz Yuri Plisetskyvel, akivel párbajoztunk, és legyőztem őt. És még sok mindent mesélt. Ez a kilenc kiesett hónap alatt rengeteg emberrel ismerkedtem meg, állítólag rengeteget fejlődtem, és a Grand Prix döntőn második lettem, megdöntve Viktor egyik világrekordját is.

És Viktor... El sem tudom hinni, hogy kilenc hónapon keresztül nálunk élt, ott aludt és ott étkezett, illetve hogy ő volt a személyedzőm. És az, ahogy végig, az egész beszélgetés alatt engem fürkészett, áthatóan... Erőt kellett magamon vennem, hogy már csak a nézése alatt ne kezdjek el pironkodni.

Ha csak tudnám, miért lett az edzőm ahelyett, hogy folytatta volna töretlen győzelemsorozatát...

Tanja azt mondta, aludjak egyet erre a sok információra, de hát hogy a francba tudnék emellett a sok száguldozó gondolat mellett én aludni?

Viktor szemszöge:

Már javában esteledik, de én nem akarok haza menni. Ahogy láttam, Yuuri nem tudott elaludni, így Tanja bement, és az infúzióba, ami még mindig Yuuri karjára van kötve, egy kis altatót is kevert, így bár lassan, nehézkesen, de végül mégiscsak elaludt.

Utána végre be mertem hozzá menni, és gyengéden kezeim közé vettem a kezét. Tanja halkan belépett, egy ideig csak figyelt a falnak dőlve, majd én voltam az, aki áthasította a csend őrjítő terét:

- Miért? Miért pont onnantól kezdve, hogy megismerkedtünk?

- Tudja Viktor, pontosat mi se mondhatunk, az agy és annak megfejtése még nekünk is olyan terület, amin nem igazán tudunk kiigazodni. Az a felvetésünk, hogy talán pont azért onnantól van emlékezetkiesése, mert maga akkor lépett be az életébe. Mivel ez egy nagy, sőt, óriási változás volt Yuurinak, így amikor amnéziára került a sor, onnét kezdve törlődtek ki az emlékei.

- De még van mód arra, hogy... valahogy... visszatérjenek az emlékei? - halkan, fojtott hangon beszélek, a torkomban fojtogató gombóc van, amit sehogy sem tudok leküzdeni.

- Nagyon sajnálom. Ezt még mi se tudjuk biztosra megmondani. Talán ha lát videókat, képeket vagy bármi hasonlót az elveszett emlékekről, azok visszatérnek, vagy ha olyasmit csinál, amit csak az elfelejtett idősíkon belül végzett... De olyan opció is lehetséges, hogy egy idő után maguktól térnek vissza. De... az is lehet, hogy... nem tudjuk visszaállítani az emlékeit.

A mellkasom sajog, nem tudom mit kéne csinálnom. Csak bólintok egyet, hogy Tanja tudtára hozhassam, még ebben a tompa kábulatban is megértettem, amit mondott.

- És még valami. Ez a hely most teljesen idegen a számára, és most már téged is ugyanúgy nem ismer, mint engem vagy akárki mást a kórházban. Akár csak egy kis időre is, de az lenne a legjobb, ha olyan valaki is mellette lenne, akit régebbről is ismer. Beszélj valakivel, akár barát, akár családtag, valakinek ide kell utaznia! Yuuri érdekében.

Az előző mozdulatomat ismételve csak bólintok egyet. Olyat, akit ismer... Én számára megint csak egy bálvány vagyok, egy idegen.

- Viktor! - Tanja a szemem előtt lengeti meg a kezét, hogy végre felfigyeljek rá. - Szerintem most jobb lenne, ha hazamenne, és lefeküdne. Aludjon rá egyet!

Ez tényleg jó ötlet. Azt mondom Tanjának, hogy öt perc, és indulok is. Ő ebből megérti, hogy pár percre egyedül akarok maradni Yuurival.

Ahogy magamra maradok, megint pásztázni kezdem a japán szépséget. A csövek nagy részét ébredése után kivették, de a csuklóján az állandótűből még mindig ott lóg az infúzióba vezető cső. Az arca kitisztult, így, hogy alszik, úgy hat, mintha semmi se történt volna, mintha az elmúlt három-négy nap meg se történt volna, és én csak otthon, az én ágyamban alvó Yuurit fürkészném. Egy kósza hajtincs Yuuri szemébe hullt, amit a lehető legnagyobb óvatossággal simítok ki hibátlan arcából.

Erőt veszek magamon, és megindulok kifelé. Hátranézve észreveszem az éjjeliszekrényen pihenő, kihűlt kávéspoharat, amit még akkor löktem oda, amikor megláttam, hogy Yuuri felkelt. Visszamegyek és elemelem a helyéről. Fintorogva tartom a kezemben, az első szemetesbe bele is hajítom, látni se akarom.

Kiérve a kórház fülledt, tisztítószerszagú légköréből veszek egy mély levegőt. De nem, a tüdőm mintha teljesen üres lenne, mintha csak a víz alatt fuldokolnék. Haza veszem az irányt, inkább a kisebb utcákban haladva, ahol kevesebb az esélye, hogy bárkivel is találkozhassak. A hold derengő fénybe von mindent, az világítja meg haza vezető utamat.

Belépve a házba, egyáltalán nem érzem, hogy álomra tudnám hajtani a fejem, így inkább a fürdőbe veszem az irányt. Miután mindent ledobtam magamról, beállok a tusrózsa alá, és elkezdem folyatni a jóleső meleg vizet magamra. Nem állítottam be teljesen tökéletesre, így most már kissé forróbb a víz a kelleténél, de épp elég, hogy a bőröm elzsibbadjon, és ne érezzek semmit.

Bár ez így nem teljesen igaz. Bárcsak lenne olyan forró víz, amitől nem érezném azt a mardosó fájdalmat a mellkasomban, ami mintha belülről emésztene fel. Észre se veszem, és az arcomon lefolyó víz már a sós könnyeimmel keveredik.

Hátamat nekidöntöm a párás csempének. A hideg fal és a forró víztől felmelegedett hátam találkozásakor a bőröm szinte sikolt a hirtelen hidegtől, de nekem jó, legalább mást is érzek a fájdalmon kívül. A falnak dőlve szép lassan leereszkedek, térdeimet felhúzom a mellkasomhoz és ráborulok zokogni.

Amikor érzékelem, hogy a víz kezd egyre hidegebb lenni, feltornászom magamat, elzárom a csapot, és kiállok a tuskabinból.

Miután megtörölköztem és felöltöztem egyenesen az ágyamba dőlök. A paplan kényelmetlen és hideg, a kétszemélyes ágy sosem volt ennél idegenebb. Úgy érzem, mintha túl kicsi lennék, hogy ezen a nagy franciaágyon egyedül aludjak. Ezelőtt, amikor megvettem ezt a házat a berendezéssel, hasonlóan éreztem, Makkachint is ezért szereztem be. Igaz, az ágyam mellett van neki külön fekhelye, de mindig mellettem aludt, így nem éreztem annyira egyedül magam. Ezért is kerültünk végül annyira közel a kutyussal, mert ő akkor is ott volt mellettem, amikor senki más.

Most, hogy megint egyedül fekszek itt, Yuuri vagy Makkachin meleg közelsége nélkül, mintha nem is a saját szobámban lennék. A párna és a takaró mintha be se melegedett volna, ezek is mind idegenek.

Legszívesebben megint elsírnám magam, annyira egyedül érzem magam, és annyira bűntudatom van Yuuri miatt, de egyszerűen már elfogytak a könnyeim, hogy csak hangtalan zokogásba kezdek, szaggatottan veszem a levegőt.

Ennek az egésznek nem lett volna szabad megtörténnie! Talán el se kellett volna indulnunk, meg kellett volna maradnunk a mindennapi, szokásos napirendünknél, az otthonos Hasetsuban, amit már előbb neveznék otthonomnak, mint Szentpétervárt.

Hisz én csak Yuurinak akartam volna örömet szerezni! Erre az egész a fordítottjaként sült el, mint ahogy terveztem. És Yuuri már talán soha nem lesz a régi. Ahogy édesen rám mosolygott, a kimerültségtől kipirult arca, amikor lopva megbámultam őt alvás közben. Az összes édes pillanat... ajkának selymes érintése... Mintha meg se történt volna.