Maradj mellettem! [Befejezett]

27. fejezet

Yuuri szemszöge:

Nagyon jól esett végre egy jót beszélgetni Pichittel. Már rég nem beszéltünk rendesen. Az utóbbi egy-két hétben főleg csak chateltünk, főképp amiatt, hogy neki egyre többet kellett edzenie, hisz a szezon lassan a vége felé közeledik, és a világbajnokságig sincs már olyan sok idő. Úgy néz ki, bármilyen esélyeket is jósoltak meg nekem a korcsolya-elemzők és a rajongók, idén ismét a kispadról kell néznem az eseményeket.

Éppen erről beszélünk Pichittel is. Thai barátom azt ecseteli, mennyire sajnálja, hogy nem lehetek ott, azt meg még inkább, hogy ő nem tud engem meglátogatni. Biztosítom afelől, hogy ebben egyáltalán nincs gond, ő koncentráljon csak a versenyekre. Meg ha hirtelen meg is engednék nekem a részvételt, akkor se indulhatnék, hisz az elhalasztott versenyek miatt nem szereztem kvalifikációt a világbajnokságra.

Tudva, hogy Pichitéknél már későre járhat, gyorsan elköszönök tőle, sok szerencsét kívánva a további edzésben. A telefonom kijelzőjén ellenőrzöm az időt. Kicsit több mint egy órám van Viktor megérkezéséig. Először is, mint ahogy ígértem, a nővérhívón beszélek Tanjával, hogy felmegyek a tetőtérre addig, míg Viktor távol van. Ápolónőm mintha még örülne is neki, hogy végre aktív vagyok. Lehet már aggaszthatta, milyen csendes vagyok a torna és a Viktor megérkezése közti időben.

És végre megindulhatok fel, hogy egy kicsit dolgozzak a mielőbbi kijutásomon. Miután megmászom a lépcsőrengeteget, és felérek az épület tetejére, mélyet szippantok az esti friss levegőből. Bár már február van, itt Szentpéterváron még mindig jó korán sötétedik, így már csak annak az egyetlen lámpának a halványan pislákoló fénye világítja meg a tetőteret, ami az ajtó mellett áll rozogán. Lenézve a magasból látom, hogy apró fénypöttyök cikáznak el a kórház melletti úton, és kis reklámtáblák villognak itt-ott az utcát körbefogó üzletek felett.

Magasan, az égen fénylik pár csillag, és egy repülő fényjelzője is villog, de a látvány egyáltalán nem olyan intenzív és gyönyörű, mint azon a napon, mikor Viktorral voltam itt fent. A feltörő emlékek hatására, a fenti magasban süvítő hideg fuvallatok ellenére is, melegség jár át. Miért vált ki mindig ilyen heves érzelmeket belőlem, ha csak rá gondolok?

Megpróbálom elhessegetni ezeket a fura gondolatokat magamban, és inkább az előttem álló feladatra koncentrálni. Még egyszer körülnézek, hogy mit is tudnék itt a magasban edzeni. A fejemben már össze is áll egy halvány kép arról, mit is bírnék csinálni. Először bemelegítek egy kis nyújtással, aztán próbálkozhatnék egy kevés helyben kocogással, felülésekkel, kinyomásokkal, majd a végén nehezebb nyújtógyakorlatokkal fejezhetném, hogy visszaálljon a testem rugalmassága, ami nélkülözhetetlen a jégen. Így első körben ennyit sikerül kieszelnem, és út közben még talán kiegészíthetem egy-két plusz gyakorlattal.

Közben végig figyelem majd az órát, és hét előtt húsz perccel befejezem, és elmegyek letusolni, hogy ne látsszanak majd rajtam az edzés nyomai. Közben csak remélhetem, hogy Tanjának nem támad kedve felnézni hozzám, és hogy van neki annál jobb dolga is, hogy engem ellenőrizzen.

És végül nekilátok az edzésnek. Kicsit nehezebben megy a szokottnál, de megbirkózok vele. Meg kell csinálnom. Hogy végre kiengedjenek a kórházból, és megint a hűvös és nyugalmas pályán szánthassam a jeget. Hogy visszatérjek oda, ahol a helyem van. A jégre. Úgy érzem, nem bírom még sokáig ezt a négy fal közötti bezártságot, és hogy mindenhol, ahol járok-kelek, fertőtlenítőszer szaga terjeng. Valami rettentően hiányzik, és ez csak az lehet, hogy a jégen suhanva újra magamra találjak. Csakis ez lehet.