Oguz haragjával együtt szemének kéken izzó fénye is elszállt, ahogy távolodott a táborozó hadtól és szeme elől a vadul felcsapó porfelhő Attilát és a kardot eltakarta. Vonásai rendeződtek.
A fénnyel iramodó Pej érezte, ahogy az erő, mely eddig sebesen hajtotta lábait, elhagyja. Pár másodperc volt csak, míg a kilómétereket megtették, de most a vad, mindent söprő sebesség Pej súlyát sokszorosára növelte. Szügyének tömege irtózatosan nehezedett mellső lábaira, melyeket a patáján nemrég még kéken izzó fény eloszlásával megemelni már nem tudott.
Oguz már elhelyezkedett Pej hátán, vágta formán ült ott. Két kezével markolta a lobogó sörényt, melyben apró kezei elvesztek.
Érezte, hogy lába alatt Pej izmai megremegnek. Mintha szakadt volna valami az állatban.
Oguz megrettent. Már késő.
Az erő, mely eddig oly sebesen hajtotta Pejt előre, most mellső lábait térdénél a földbe szegezte. A jobb érte előbb a talajt. Talán hajszálnyival, de előbb. A mozdulat ösztönös volt, nem tanult, vagy szokott. Pej a hátát megülő gyermek termetéhez képest hatalmasra nőtt fejét balra fordította. Az esés elkerülhetetlen volt. De a lovasa. Az az apró ember lény. Csak az maradjon meg.
YOU ARE READING
A hun Isten kardja - A remény angyala
Historical FictionElőszó Az univerzumban megszámlálhatatlan a teremtő hatalom által alkotott, a földéhez hasonló létforma. Ezeknek a külső védelmezői az univerzum harcosai, kik kevesen vannak. Nem képesek minden életet megmenteni. Nem is ez a feladatuk. Csak az arra...
