Let's not fall in love

15.

Mosolyogva támaszkodtam meg a kezeimmel a hátam mögött, és figyeltem az apró Cris mutatványait. Két éves létére körülbelül annyit mozog, mint egy öt éves, és elképesztően aranyosan labdázik. Futott felém a focilabdát vezetve, majd elképesztő gyorsasággal körülbelül százszor került meg, amie még én is beleszédültem.

- Nem is tudtam, hogy ilyen gyorsan tudsz már cselezni. Egy igazi őstehetség lesz belőled. - mosolyogtam a kissrácra.

- Ezeket mind apa mutatta nekem. Minden hétvégén mutat valmi új cselt, amit a következő héten gyakorolhatok. Most ez a kedvencem. Nagyon gyorsan tudok pörögni, gyorsabban, mint apa. Mindig legyőzöm. - ugrált előttem Junior, majd újból elismételte a megkerülős cselt, szintén százszor. Én pedig csak követtem a tekintetemmel, és mosolyogva figyeltem.

- Hát ha apukádat leelőzöd, akkor tényleg nagyon gyors lehetsz. - dícsértem meg.

- Nem tudod, apu hol van? Ilyenkor mindig ki szokott jönni, és játszik velem. Bújócskázni is szoktunk. - huppant le velem szembe, és törökülésbe helyezte a lábait.

- Biztosan segít a mamádnak a konyhában, vagy máshol. Szeretnéd, hogy idehívjam? - kérdeztem tőle mosolyogva, mire megrázta a fejét.

- Menjünk ketten. De kérdezhetek valamit? - torpant meg előttem, mire én bólintottam egyet. - Ha te és apa szerelmesek lesztek egymásba, akkor te leszel az anyukám? Mert az jó lenne, ha te lennél az anyukám. - jelentette ki Junior. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak erre, hiszen elképesztően meghatottak a szavai. Annyira aranyosan, és annyira őszintén beszélt hozzám. 

Ahogy elnéztem jobbra, a ház felé, Cristiano-t fedeztem fel, amint a teraszajtónak támaszkodva áll, karba tett kezekkel, és mosolyogva figyel minket. Fogalmam sincsen, hogy mennyit hallhatott a beszélgetésünkből, de a mosolyából ítélve nagyjából az egészet.

- Olyan kérdéseket teszel fel, amire nem igazán tudok válaszolni. - néztem mosolyogva a szemébe, majd felvettem az ölembe. - Minden esetre, én is szívesen lennék az anyukád, de ez titok, jó? - hajoltam közelebb hozzá, a fülébe súgva a legutolsó mondatomat. 

- Nem mondom el senkinek, ígérem. - suttogta halkan nevetve a fülembe, majd leugrott az ölemből, és az apjához sietve játszani hívta őt.

Öröm volt velük lenni, és minden együtt eltöltött percet élveztem. Volt, hogy én is játszottam velük; hol kapuban, hol én is passzolgattam a labdát. Volt, hogy csak néztem őket, és a szám folytonos mosolyra húzódott annak a gondolatára, hogy egy olyan helyen vagyok, ahol minden bizonnyal szeretnek és elfogadnak, emellett elképesztően jól érzem magamat.

Ahogyan lehuppantam a kapu mellé a puha fűbe, és a napsugarak csiklandozták a bőrömet, a gondolataim egészen máshova kalandoztak el. Máshova, mint a futball. Mert a két előttem focizó fiú közül az egyikőjük az összes gondolatomat elfoglalta. 

Vajon én is csak egy pár hetes kaland leszek számára, mint ahogyan azt az eddigi legtöbb barátnőjéről írták az újságok? Vajon én mit jelentek a számára?

Rádöbbentem, hogy ez alatt az elképesztően kevés idő alatt Ronaldo-nak sikerült teljesen elrabolnia a szívemet, és arra is, hogy miért gondolkodjak olyanokon, hogy mi lesz majd később. Hiszen minden a moston múlik, és ha a jelenre koncentrálok, akkor nem fogom túlaggódni a dolgokat, és minden úgy fog történni, ahogyan annak történnie kell.

Hirtelen kaptam fel a fejemet a mellém huppanó Cristől, és a szívem majd kiugrott a helyéről.

- Junior hova tűnt? - kérdeztem körbenézve a kertben, ugyanis sehol sem láttam a kicsit.