Let's not fall in love

22

A legutóbbi kerti partink óta lassan egy hét telt el, ami elég sűrűre sikeredett. A saját képzelgéseimet bőven felülmúlva teljesítettem az 'interjún', ami Florentino Perez-zel, és Zidane-nal zajlott. Elképesztően izgultam, ugyanis nem csak egy beszélgetésből zajlott az egész. Meglátogattam egy kinti edzésüket, mialatt az egyik csapatorvos, Benito, nagyon sokat mesélt a játékosokról, arról, hogy ki szokott gyakran, és ki ritkábban lesérülni, meg mesélt pár dolgot a fizikai állapotukról is. Az edzésük után Perez várt engem és Zidane-t az irodájában. Arra számítottam, hogy nagyon kötött és túlságosan is hivatalos lesz az egész, amit megjegyzek teljes mértékben megértettem volna, ehelyett amint meglátott, mosolyogva köszönt, majd miután bemutatkozott nekem, rögtön azzal a kérdéssel kezdte, hogy mi a helyzet Juniorral. Egy kicsit meséltem neki róla, majd rátértünk a szakmai részre. Talán másfél órát voltam bent, ugyanis az általános kérdéseken kívül kaptam egy dossziét, amiben az összes játékosról külön volt vezetve egy úgynevezett akta, ami összefoglalta az eddigi sérüléseiket, és esetleges műtéteket, amin eddig átestek. Amint a kezembe fogtam, az első gondolatom az volt, hogy egész este ezt fogom bújni. Ezen kívül a csapatfelszereléseimet is megkaptam, ami egy méretes sporttáskában fért csak el, ugyanis a meccsekre és gálákra is külön - külön voltak felszerelések. Magamban elmosolyodtam, hogy otthon majd' kétszer ennyi Madridos relikviám van.

A mai nap minden bizonnyal a fontosabb napjaim közé lesz sorolható, ugyanis ma kerítettem sort arra, hogy találkozzak édesapámmal. A szobánkban álltam a tükör előtt, és már ezredszerre fésültem át a hajamat. Cris hirtelen megjelent mögöttem, és hátulról átölelve az oldalamhoz szorította a kezeimet.

- Kicsim, hidd el, hogy minden rendben lesz. Ott leszek veled. - fordított maga felé, és szorosan magához ölelt.

Egy kicsit szükségem volt még erre a nyugalomra, ezért az ágy felé sétálva a matracra löktem őt, és hozzábújtam. Ilyenkor imádtam a köztünk lévő magasságkülönbséget, teljesen biztonságban éreztem magamat mellette.

- Csak nem is tudom. Nem tudom, hogy félek -e, vagy izgulok. Azt se tudom, hogy mit érzek. Egyáltalán semmit se tudok. Fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki, ha meglátom. Vagy azt, hogy hogy köszönjek neki. Még csak a nevét se tudom. Fogalmam sincs, hogy milyen ember. Nem tudom, hogy hogyan kezeljem ezt a helyzetet. - magyaráztam neki, és egyre szaporábban vettem a levegőt.

- Sarah. Az ilyen helyzetekre nincsen forgatókönyv, nincs megírva, hogy mit kell mondanod. Az ilyenekben az a jó, hogy amint belecsöppensz, tudni fogod, érezni fogod, hogy mit kell mondanod, és hogy kell cselekedned. Hidd el nekem, hogy minden menni fog. - nyomott egy puszit a fejemre.

- Imádom, hogy mindenre van válaszod, és mindig meg tudsz nyugtatni. - mosolyodtam el, közben az ujjaimmal az ő kezével játszadoztam.

Vettem egy mély levegőt, majd felkeltem az ágyról.

- Azt hiszem, mehetünk. - jelentettem ki, és innentől kezdve az idegesség a testem minden porcikáját átjárta.

Cris a kormány mögött, én pedig mellette, az anyósülésen foglaltam helyet. Mielőtt a tényleges úticélunk felé vettük volna az irányt, Juniort elvittük Sergioékhoz, akik nagyon kedvesek voltak, és mondták, hogy szívesen vigyáznak rá.

Fél órával később egy kicsit remegő kezekkel szálltam ki az autóból, aminek az ajtaját Cris csukta be mögöttem. Az ujjaimat az övéihez kulcsolva indultunk el a bejárat felé. A helyet még a levélben írta le, állítása szerint azért választotta ezt, mert egyáltalán nem forgalmas, nagyon kevesen járnak erre, emiatt nyugodtan el tudunk beszélgetni.