REVERIE

10. Daemon

Mire Nox kiért a keresztútra, már késő délután lehetett. Legalábbis erre tudott következtetni a nap állásából az égen. A Mátriárka egy kocsissal küldte el még reggel a hosszú útra. A fából készült jármű mellett ácsorgó idős Seeraphyn várakozón méregette a félvért. Már előzőleg közölte, hogy a lánynak innentől egyedül kell folytatnia az útját. Mikor a fiatal rákérdezett erre, a tündér felhorkantott s az orra alatt motyogta el, hogy a harcok lenyomata még túl erős a környéken. Valóban. A köd jóval durvábban uralta a vidéket. A napot sűrű és szürke felhők bújtatták maguk mögé, a természet pedig csak ímmel-ámmal jelezte az élet bármilyen jelenlétét. Noxnak tovább kellett volna mennie, hogy elérje a megbeszélt helyet, most mégis nehezen tudta rávenni magát a mozgásra. Miért választott volna ennyire elhagyott találkozási pontot Leiftan? A Mátriárka pedig, ha eddig nem engedte a félvérnek a kapcsolat teremtést Eel gárdájával pusztán aggodalomból, akkor most miért egyezett bele egy ilyen, láthatóan nem biztonságos helyzetbe? Valami nem volt rendben, minden apró zsigerében érezte.
– Most megy vagy sem? – kiáltott végül rá a seeraphyn, mire Nox visszafordult felé. Nagy szemekkel méregette.
– Megvár engem?
– Úgy kaptam utasításba. Remélem nem tart sokáig. Nem szeretem ennek a vidéknek a szellemét, főleg nem éjszaka.
Nox nem nyugodott meg az elhangzottaktól. Apró bólintással fogadta el a választ s nagy levegő vétellel nyert bátorságát a következő lépésekre használta el. Öt perc séta után már csak a köd ölelte őt körbe. A hűvös szellőnek ijesztő kora esti hangokat kellett volna magukkal hoznia, ám ez nem történt meg. Némaság birtokolta a vidéket, elszáradt, megfeketedett ágak magasodtak az ég felé. A fű már rég elszáradt, a talpa alatt recsegett a kiszáradt gally. Átölelte magát. A kétségek erősebben marták a bensőjét.
Az idő szépen lassan tova szállt. Elmosódott annyira, hogy ne tudja megmondani mióta követte roppant figyelemmel a földes, kialakított utat. Hirtelen a némaság megszakadt, gallyak roppantak erőteljesen. A váratlan zajra a félvér megtorpant. Szívét a torkában érezte. A nyomás, a félelem zsigerien járta át. Ahogy a zajok egyre közelebb jártak, hátrálni kezdett, végül eszeveszett futásba ment át. Az idegen megtorpant, a neszre irányt változatot és hasonló tempóban eredt az áldozata után. A szürke szempár hátra sandított, a törzsek között elsuhanó árnyra lett figyelmes. Nem gondolkodott, pánikszerűen kapkodta lépteit. Az üldözője is legalább olyan kitartó volt, mint maga a félvér. Az adrenalin úgy átjárta, hogy Nox nem érezte a horzsolásokat, az apró vágásokat amelyeket a gallyak és a tüskés ágak okoztak. Ellenálltak, a lány ellen dolgoztak. Maga sem tudta, hogy keveredett ki az erdőből, ám egyszer csak eltűntek a törzsek s helyüket egy kopár sík vidék és pár omladozó ház vette át. Nox felsikoltott mikor megragadták a karját. A félelem ösztönös cselekedetekre sarkalta. Amint felfogta, hogy nem szabadulhat, megfordult és körmeivel próbált belemarni az őt erősen tartó karba.
– Nox! Én vagyok az Nox!
A két szürke szempár összetalálkozott. Míg a fiatal döbbent és ijedten mérte fel a férfit, az határozottan fürkészte. Nyx hagyta, hogy a fiatal felfogja a történteket. Pillanatok töredéke alatt változott drasztikusan meg a félvér arca. Szája lekonyult, szeme szegletében könnyek gyűltek össze. Mikor a zihálása alábbhagyott, a Seeraphyn engedett a fogásán. Valamivel aggodalmasabban figyelte tovább. Sérüléseket keresett, bármit ami árulkodhat a félvér állapotáról. Nox nyelt egyet, szabad kezével hirtelen ölelte át a férfit, szemeit összevonva, remegve döntötte homlokát neki.
– Annyira megijedtem.... – suttogta – éreztem, hogy baj van és azt hittem, hogy valami gonosz figyel.
– Csak nyugodtan. Megsérültél? – Nox a fejét rázta mire Nyx felemelte a lány fejét az álla alá nyúlva. – Nem szabadna itt lenned. A mátriárka küldött ide?
Ismételt bólintás volt a válasz. A férfi balsejtelme beigazolódni látszódott, ha pedig így állt a helyzet, mihamarabb el kell tűnniük innen! Határozott erő lakozott a pillantásában amikor a félvéré találkozott vele. A lánnyal ellentétben, Nyx Amarth tudta mi lesz a következő lépés. Ehhez méltón fogta meg jóval gyengédebben a fiatal kézfejét s indult meg. Az engedelmesen követte s nyugtatta még-még ijedt lelkét.
– Tudja merre kell mennünk?
– Hiszed vagy sem, tökéletesen ismerem ezt a terepet. A tündérek nem szeretnek ide járni a háború óta. Babonásak, szerintük nem tiszta a hely.
Nyx minél hamarabb ki kívánta vezetni a lányt a főútra, de kerülniük kellett. Az erdőn ezen részén nem mehettek vissza.
– És maga? Maga babonás Nyx Amarth?
– Elég idős vagyok, hol elfogadjam a nekem szánt sorsot. – válaszolta egy kis szünet után. Valóban. A most a környéket pásztázó lányra emelte a szeme sarkát. Nox felforgatta az életét. Fenekestül változtatta meg s elérte, hogy Nyx ismételten úgy lássa magát, mint azelőtt. Sokat gondolkodott ezen, a végére pedig mindig két lehetőség maradt fent. Vagy ez a félvérséggel járó varázsa ... vagy csupán ennyire hiányzott számára Nemesis.
– Vagy mindkettő.... – suttogta maga elé, mire a szürke szempár érdeklődve rászegeződött. – Figyelj Nox. Ha igazam van, akkor fen áll a lehetősége annak, hogy én nem tudlak kivinni innen. Ha így alakul, akkor arra kell futnod, hogy csak a lábad bírja. Ne nézz hátra, ne aggódj miattam.
Azzal a távolba mutatott. A romos szürke házak mögött egy hasonló földút bontakozott ki a gyér fényben. Nox megrázta a fejét, rá szorított a kezét fogó kézre.
– Együtt megyünk ki.
Nyx nem tudott válaszolni. Besötétedett, a szellő pedig idegen illatokat és zajokat hozott magával. A sötét lombok ijedt táncba kezdtek, a seeraphyn azon kapta magát, hogy bosszúsan siettette magukat a házak közé. Elkéstek. Az egyik kőhalmazhoz húzta a lányt, majd elengedte a kezét. Meghagyta neki, hogy bukjon le amennyire tud, rejtőzőn el s figyeljen mert amint lehetősége nyílik rá, mennie kell. Nyx megemelte a kezét, aranyló fény jelent meg egy pillanatra a kezéből ahogy a csendes kántálásba belekezdett. Amint a hangja elhalt a fény a félvért ölelte körbe. A pajzs eltüntette őt az avatatlan szemek elöl átmenetileg. A férfi egy pillanatig sután figyelte ijedt örökösét, végül apró megbánó mosollyal hagyta ott s visszaindult a házak közé. Több métert haladt. Eleget, hogy a lányt elrejtse s mégis még látható maradt a sziluettje távolról.
Igaza volt. Az idő töredéke alatt jelent meg egy irgalmatlan gyors árny előtte. A sötétben aranyló mágiája felragyogott mikor védekezésül emelte magához a hirtelen jött, fekete páncélt viselő ellenfele felé. Az nem hagyott neki pihenésnyi időt sem. Mikor úgy tűnt, hogy sorozással nem fog tudni áthatolni a pajzson, megtorpant. Nyxet fürkészve húzta ki magát. A volt Ark minden lélek erejét arra használta, hogy ne mutassa ki, fárad. A harc, a fenntartott mágia jobban kifárasztotta, mint gondolta. Azonban elég tapasztalt volt, hogy tudja, amint ellenfele ezt megneszeli, a csatájuk eldöntődött. Nyelt egyet, komolyan mérte végig a másikat. Biztos volt benne, hogy a fekete-vörös páncél férfit rejtett. Minden más azonban ismeretlen maradt a számára.
– Nem ismerlek. Nem látom okát, hogy egy idősödő Seeraphynt megtámadj.
– Oh! Én jóval több okot ismerek Nyx Amarth. – azzal váratlanul támadt ismételten. Talán az ex-katona mágiája erős volt, de Ashkore pontosan tudta, hogy a jelenlegi körülmények között nem fogja sokáig tudni fenntartani.