Egyéjszakás kaland

CHAPTER TWO

-Szóval, mi az első szabályod, ami eszedbe jut? - kérdezte Josh, miközben szélesre tárta előttem az ajtót. 

Egy rögtön be is ugrott, de nem mondtam ki. 

-Miért az én szabályaimmal foglalkozunk? Mi van a tieiddel? 

-Ó én éppen megszegek egyet. - kacsintott rám és beterelt az ajtón. -Soha ne szedj össze senkit egy bárban, akivel tudsz normálisan viselkedni. - tette hozzá magyarázatképp. 

-Ez lennék én? 

Bár hangsúlyom számonkérően hatott valójában imponált, hogy így gondol rám. Nem túl sok fiúval teremtettem kapcsolatot az évek során, és valljuk be, ez nem lepett meg senkit. 

-Lehetsz te akármi, ami lenni akarsz. Csak ne becsüld le magad. Szóval, mi az a szabály, ami az előbb az eszedbe jutott? Az arcodból ítélve, minimum táncolni fogsz a bárpulton. - ugratott.

-Jaj, te jó ég, dehogyis. Igazából csak annyi, hogy tánc egy ismeretlennel. Vagyis bárkivel, aki nem része az eltűnt baráti társaságom részének. 

Számomra iszonytató volt a gondolat, hogy egy idegen letapiz tánc közben vagy csak véletlen lejjebb  csúszik a keze a hátamon és hirtelen a hátsómon landol. 

-Ne már, ezen könnyen segíthetünk. 

Josh megragadta a kezem és a táncoló kavalkád közepébe vezetett. Elképesztő, hogy az apró részletekből egy teljes kép áll össze. Egy páron akadt meg a szemem, akik nem törődtek a zene gyorsaságával, egymás nyakába kapaszkodva lassúztak, az ugráló és vonagló tömeg rengetegében. 

Josh tekintete követte az enyémet és mosolyogva figyelte a párt. 

-Te is így szeretnéd kezdeni? - üvöltötte túl a zenét. 

Ösztönösen vágtam rá, ami az eszembe jutott, nem is gondolkoztam. 

-Te nem vagy normális. 

Kezem szám elé kapva néztem rá. 

-Nem úgy gondoltam, esküszöm, nem akartalak megsérteni. - kértem azonnal bocsánatot. Szidtam magam a bevitt alkohol mennyiség miatt és természetesen szégyelltem is. 

Josh egy pár pillanatig komolyan nézett rám, összevonta a szemöldökét, és még mielőtt kitörhetett volna belőle a nevetés, észrevettem a szeménél megbújó ráncokat. Amint acélos nevetése kirobbant, egyre többen néztek felénk. Az összepréselődött testek között a lágy átvezetőzene alatt, és az amúgy is sokak által bámult fiú nevetése, többek figyelmét is felkeltette. Több lány is gyilkos pillantással jutalmazott meg, és jónéhány fiú is furcsán tekintgetett felénk. Mikor sikerült abbahagynia felém nyújtotta kezét és közelebb húzott magához. Magassága révén le kellett hajolnia, az én, még magassarkúban is sokkal alacsonyabb testemhez, ahhoz, hogy a fülembe tudja - valamivel halkabban - üvölteni mondanivalóját.  

-Ne kérj emiatt bocsánatot. Annyi mindent mondhattál volna, erre ez, a számomra dicséretnek vett mondat csúszott ki a szádon. Legszívesebben kiírnám twitterre vagy nem is tudom. Annyira aranyos vagy. Mint egy cuki kisiskolás kislány. Szinte biztos vagyok benne, hogy valójában tudsz úgy káromkodni, mint egy kocsis, de nagyon ritkán teszed.

Homlokomat ráncolva néztem rá. Még hogy kisiskolás, na majd adok én neki!  

Két kezét mindeközben ő a derekamra helyezte és szánt szándékkal úgy fordított, hogy ne is tudjak máshova nézni csak rá. Égszínkék szemei a villogó  neonfényben volt, hogy lilának, vörösnek, sőt egészen feketének látszottak.