Egyéjszakás kaland

CHAPTER THREE

Amint kiértünk az épület fojtogató fogságából felszabadultabban éreztem magam. Nincs több hozzám dörgölődző test, dübörgő zene, részeg vendégek, csak a végtelen éj és a tiszta ég. 

A város fényei bevilágították az egyébként sötét utcákat. A dudáló sofőrök szitkozódása és a buliból hazafelé tartó fiatalok zaja eggyé vált, a nélkülük magányosnak és csendesnek mondható éjben. A Bang ajtajában álló fiatal kidobó is lazábban kezelte a helyzeteket, és a szomszéd épületek ablakán is kevesebb fény szűrődött ki. 

A minket követő viháncoló lánycsapat keltett csak oda nem illő hatást. Nem lehettek idősebbek tizenhat évesnél, de a kezükben üveges vodka és papírpohár virított. Mindezt onnan tudom, hogy egy darabig minket - vagyis Josh-t - is be akarták vonni a privát bulijukba az utcán. 

-Kicsit korán kezdik az utcabált. - súgtam oda Joshnak, aki csak egy oldalpillantással válaszolt. De abban minden benne volt. Vissza kellett fognom magam, hogy ne nevessek fel hangosan.

Nem bíráló tekintete volt, inkább az óvó-védő fajta. Azt, amit a szemeiben véltem benne felfedezni, inkább tanácstalanságnak és elkeseredésnek tudtam be. Mintha sajnálná azokat a lányokat, és többre tartaná őket annál, hogy egy magányos, nyári szombat estén ahelyett, hogy barátaikkal otthon töltenék az időt, mintsem korhatáros bulikba járnának és olyat tennének, amit később megbánhatnak. Érdekelt volna, hogy van-e testvére, akire hasonlóképpen gondol. 

Az utca félhomályos oldalában egy üveg csörömpölésének hangja hallatszott, és én abban a pillanatban közelebb húzódtam Josh-hoz. A lánycsapat mögöttem botrányosan magas hangon sikoltott fel, majd tört ki nevetésben. Pár pillanaton belül egy macska ugrott elő a sötétből és gyors, ruganyos léptekkel újra el is tűnt. 

-Még hogy nem vagy ijedős. - jegyezte meg Josh. 

A lámpa fényébe bámulva ismeretlen érzés fogott el. Nem akartam hazamenni, hiába ismertem minden elrettentő adatot a városunkban lévő bűnözési rátáról. Lépéseim közti távolságot kisebbre vettem, és a tempón is lassítottam. Bár én azt hittem, ezt teljesen észrevétlenül sikerült végrehajtanom, Josh azonnal árgus tekintettel figyelt. 

-Baj van? - érdeklődött.

Szám szélét rágcsálva ugráltam egyik lábamról a másikra. 

-Igazából csak annyi, hogy nem akarok még hazamenni. - vallottam be. 

-És? Nem is haza megyünk. - vágta rá azonnal. - Meg sem kérdeztem, hogy hol laksz. Sőt szerinted hazagyalogoltatnálak ebben a cipőben? - hitetlenkedett. 

Elgondolkodva néztem rá. És tényleg nem kérdezte meg, hogy hol lakom vagy hogy merre menjünk. Viszont ebből az következik, hogy egy, felelőtlen vagyok, kettő, vajon hová megyünk? 

-És még rám mondják, hogy hebehurgya vagyok....-  puffogott magában.

-Ez esetben hova viszel? - hagytam figyelmen kívül az előbbi megnyilvánulását. 

Csodálkozva nézett rám, majd megrázta a fejét, mintha maga se hinné el, hogy itt állok előtte. Látszott a vonásain, hogy elvárná tőlem, hogy találjam ki a szerinte evidens választ, minden akadály nélkül. Végül megadta magát. 

-Az egyik kedvenc helyemre. Nincs messze, de ha szeretnéd viszlek a hátamon.  - ajánlotta. 

-Kösz, nem. - utasítottam vissza azonnal. Majd ebben a ruhában a hátadra pattanok, na azt lesheted!  -Hol van a kedvenc helyed?

-Csak két tömbnyire innen. Megéri, meglátod. 

Kezébe kapaszkodva lépkedtem tovább. Egyikünk sem szólalt meg, csak néztük a járda repedésekkel tarkított  köveit, amik arról tanúskodtak, hogy mennyi mindent megélt már a város. Eszembe jutott a játék, amelyet kiskoromban játszottam a szomszéd gyerekekkel. Mindenhova szabad lépni, de a repedésekre nem. Arra gondoltam, hogy ezen az egyszerű, szűk kis utcán ez hány akadályba ütközne.