Egyéjszakás kaland

CHAPTER SEVEN

Kéz a kézben sétáltunk, céltalanul. Egyikünknek sem volt ötlete, hogy mit csinálhatnánk, de nem akartunk még hazamenni. A városközpont felé tartva csendesen dúdolgatott nekem egy ismeretlen dallamot. Mintha kezdtünk volna kijózanodni a folyamatos meneteléstől. 

Egyszer-egyszer magunk mögé pillantottunk, de egyéb, a világ felé való ingert, hanyagoltunk. 

-Azt hiszem hiányolni foglak. -jegyeztem meg és mélyet szippantottam a belőle áradó illatból. 

Josh röpke pillantást vetett rém, és szótlanul ment tovább. Akárcsak én, így hagytuk, hogy hallgatásunkkal teljen meg a levegő. Nagyot nyelt, és a fogát csikorgatta. Nem akart válaszolni. Hirtelen megállt, és az út szélén lévő korlátra támaszkodott. 

-Nem kell, hogy vége legyen. -felelte habozva. -Kapcsolatban maradhatunk. Tudom, hogy te véget akarsz ennek vetni, amint feljön a Nap. De úgy gondolom, ezt még te sem hiszed el. Adjunk ennek az egésznek egy esélyt. 

Erre pedig én nem tudtam mit felelni. 

-Miért akarsz egyáltalán ennyire a közelemben lenni? -értetlenkedtem- Nem az a fajta lány vagyok, aki illik hozzád.

Idegesen nyelt egyet és ellökte magát a korláttól. Keze közé fogta az arcomat, és beszélni kezdett. 

-Te vagy az első ember, aki hosszú idő óta felkeltette a figyelmemet. Régóta most először szeretnék valamit azon kívül, hogy... hagyjuk. A lényeg, hogy meg akarlak ismerni. Ne mondj le rólam, anélkül, hogy nem ismersz. Adj esélyt, mielőtt eldöntöd, hogy nem érdemlem meg, jó? 

Elhátráltam tőle, és leplezni próbáltam, hogy mennyire megleptek szavai. A korláthoz léptem, és végighúztam a kezem a rozsdától érdes felületen. Persze, hogy igaza volt, az isten áldja meg, de akkor  sem engedhettem meg, hogy rájöjjön. Nem volt rá szükségem és nem szerepelt a terveimben. Nélküle is gond nélkül tudtam boldogulni a befásult  kis életemben. 

-Emma, ez a te életed. Te döntöd el, hogy milyen legyen. Bármilyen lehet, ha akarod, de a te kezedben van az irányítás. Nem fogok rádakaszkodni, ha nem akarod. De tudnod kell, hogy van rá lehetőséged, hogy így legyen. 

-Ez még a jövő zenéje. - feleltem végül. -Most érezzük jól magunkat. 

-Senki se köteles önmaga ellen tanúvallomást tenni, mi? -kérdezte vádló éllel a hangjában. Valamiféle keserűség áradt belőle, amiről biztosra vettem, hogy egy tárgyalóteremben az ő malmára hajtja a vizet. Elképzeltem, ahogy nekiugrik a fejeseknek és pusztán a fagyos tekintetével megtöri őket, majd, mint ki jól végezte dolgát, megköszöni az együttműködést és ruganyos lépteivel elhagyja az épületet, döbbent tekintetek kíséretében. Igen, ez határozottan rá vallana. 

Magamban mosolyogtam a képen, mikor kezem az ő kezébe ütközött a korláton. Mindketten megborzongtunk, és úgy nézett rám, mintha azt mondaná, látod én megmondtam. A saját testem reakciója árult el előtte, de úgy tettem, mintha fel sem tűnne. Josh összekulcsolta ujjait az enyémmel, és határozott arckifejezéssel indult el, továbbra is szótlanul. 

-Hová megyünk? - kérdeztem halkan miközben próbáltam vele lépést tartani. 

-Teszteljük, hogy megbarátkoztál-e már a magassággal. - kacsintott rám. 

Hirtelen beugrott az egyetlen hely, ahová vihet, és rögtön megvetettem a lábam. 

-El ne képzeld, hogy én tovább megyek veled! - néztem rá haragosan. 

-Ó, dehogynem jössz velem. Ez az éjszaka még az enyém, ha már a többit megtagadod. - mosolyodott el gonoszul, mint, aki tudja, hogy mennyire is fájnak a szavai. Hirtelen egyértelművé vált, hogy ő pontosan tudja, nem fogunk több időt együtt tölteni, ha elválunk.