Szabotálni Cupidót

5. fejezet

5. fejezet

*** Johara ***

Azt hinné az ember, hogy bizonyos kompromittáló helyzetekben mindenki ugyanolyan szerencsétlenül néz ki. Legyen szó egy random elcsúszásról, önmagunk leevéséről, vagy arról, amikor lecsap egy busz a legnagyobb felhőszakadás közepette. Aztán itt van a barátnőm, akire valamiért nem érvényesek az élet igazságai. Hiába, hogy a szakadatlan röhögéstől már orrán-száján folyt ki a habos latte, Hedin még mindig annyira tökéletesen festett, akár egy szupermodell, akivel éppen most forgatják a legújabb eszpresszó reklámot. A szétreppenő kávécseppek csillámpor hatását keltve szálltak el a szélrózsa egy tetszőleges irányába, míg az ajkán lefolyó kávé... hát maradjunk annyiban, hogy egy csokoládé reklámban sem tudtak csinálni ennél látványosabbat.

Azóta képtelen volt abbahagyni a röhögést, hogy kiléptünk a kampusz főépületéből. Ráadásul amilyen robbanásszerűen tört ki belőle, könnyen lehet, hogy már bőven előtte is rákezdett volna, de talán nem akarta, hogy az egész egyetem visszhangozzon az izmos kacagásától. A Plumban az ötszöri sikertelen rendelési kísérlet után döntöttem úgy, hogy inkább beszélek helyette. Ha nem teszem, valószínűleg csak sötétedéskor jutottunk volna el arra a pontra, hogy igyunk is valamit.

– Most komolyan. Képtelenség, hogy ennyi idő alatt még nem röhögted ki magad! – szidtam le röviddel az után, hogy helyet foglaltunk a szokásos asztalunknál. – Mindenki minket bámul! – mutattam rá, és egy kézmozdulattal prezentáltam is. – Még a végén kiraknak innen miattad! – Ez nem is volt olyan légből kapott elképzelés, látva a pultos fiú arcát. Ám azt nehéz volt egyértelműen beazonosítani, hogy tényleg az volt-e a fő baja, hogy Hedintől zengett az egész Plum, vagy inkább az, hogy ma nem kapta meg a szokásos flört adagját Miss „márpedig ma is ingyen iszunk"-tól.

– Kétlem – érkezett a velős válasz, bár megelőzte néhány jókora röfögés. – A legjobb fizetővendégei vagyunk! – A válasz hallatán majdnem én horkantam fel hangos nevetéssel, de inkább összeszorítottam a fogaimat, és elszámoltam magamban tízig.

– Hedin. Te sosem fizetsz ennek a szerencsétlennek – emlékeztettem, és arra is emeltem a fejemet, amerre emberünket sejtettem magunk mögött. Egyetlen barátnőm látványosan elgondolkodott ezen. Gondolom végigpörgette magában azt az alig megszámolható – egyszóval RENGETEG – mennyiségű rendelést, amikor fizetés nélkül távozott a Plum kasszától.

– Hát aztán – vont vállat flegmán. – A bájos természetemért cserébe sem fizet nekem senki. – Persze itt leállhattam volna erkölcsi normákról értekezni, de inkább ezt is lenyeltem a horkantásom mellé. – Különben állati büszke vagyok rád! – jelentette ki minden előjel nélkül, mire a duplájára nőttek a szemeim.

– Mi? – csúszott ki a számon kissé idétlenül. Persze tisztán hallottam az első megszólalását is, de annyira váratlanul ért, hogy egy épkézláb reakciót sem tudtam produkálni rá. Biztos voltam benne, hogy ezzel én leszek a kirobbantója a következő adag nevetésének, azonban Hedin arca komoly maradt.

– Mérhetetlenül büszke vagyok rád, Johara! – ismételte meg, és közben az asztal felett átnyúlva rátette a kezét az enyémre. Nagyon meleg volt, és úgy éreztem, mintha tömény energia kezdett volna áramlani belőle. – Sosem gondoltam volna, hogy képes vagy így kiállni magadért. Olyan régóta ismerlek, és mindig annyira nyuszi voltál. Erre most... – hirtelen elkapta a kezét, és két kézzel kezdett hadonászni, hogy hátha akkor megtalálja azt a szót, amit annyira ki szeretett volna mondani. – Á! Lényegtelen! – vágta rá kisvártatva, miután megunta, hogy úgy nézett ki, mint aki egy láthatatlan léggyel harcol. – Szerintem annak a tagnak még senki sem merészelt ilyen hangot megütni! – Hát azért kétlem, hogy Zeusz nem próbálkozott meg a dologgal.