Szabotálni Cupidót

8. fejezet

8. fejezet

*** Johara ***

Mintha a nyakamba borítottak volna egy vödör hideg vizet, úgy riadtam fel arra, hogy valaki hozzáért a karomhoz.

– Johara? – hallottam meg Tisziphoné óvatos hangját az ágyam végéből. ­– Minden oké? – érdeklődött, miközben szemeiből csak úgy sugárzott az aggodalom. Vajon mi lehet a baja? Ennyire borzalmas a kialvatlan fejem?

– Jaja, minden oké – magyaráztam, miután felültem és fél kézzel takarítani kezdtem a szememet.

– Johara! – kiáltott fel hirtelen, amitől kis híján megállt a szívem.

– Mi van már?! – mordultam fel ingerülten, mert ma reggel már két ízben is rám hozta a frászt, nem túl nagy időkülönbséggel.

– Oltsd el a kezed, mielőtt felgyújtod az ágyat! – parancsolt rám idegesen, és fel is pattant a helyéről. Értetlenül ráncoltam össze a homlokomat, majd egy lassú fejmozdulattal a támaszkodó kezemre pillantottam. Konkrétan már kis tűznyelvek táncikáltak az ujjaim között.

– PICSÁBA! – ugrottam ki az ágyból én is, és heves kézrázás közepette berohantam a fürdőbe. Mint valami hisztérikus őrült, úgy söpörtem végig a kis helyiségben, hogy találjak valamit, amivel megállíthatom az ágyam máglyává alakulását. Már majdnem elhagyta a torkomat egy elégedetlen felordítás, amikor megpillantottam a rókás vödröt a csap alatt. Úgy kaptam ki a helyéről, mintha az is égett volna, és már el is kezdtem megtölteni vízzel. – Mi a helyzet?! – kiáltottam, miközben szinte szemmel vertem a csapot, hogy engedje már a vizet gyorsabban.

– Egyelőre rátettem a hájas fekete seggem, de igyekezz, mert nem túl kellemes ez a forróság! – Erre elejtettem egy fintort, mert elképzeltem a látványt.

­– Ne aggódj, sötétebb már úgysem lehet! – szóltam ki, és visszavettem a felesleges kapkodásból. Tisziphoné Erinnüsz hátsója kellőképpen lefojtja a tüzet, amíg ezzel megvagyok.

A rókás vödör időközben megtelt, így kilenc liter víz társaságában szambáztam vissza a szobába.

– Most komolyan? – fordította felém Tisziphoné a hatalmas kutyafejét. – Nem volt jobb csak a hányós vödör?! – Újabb értetlen arckifejezés bontakozott ki az ábrázatomon.

– De hát tiszta volt! – érveltem hitetlenkedve.

– Nekem mindegy – ingatta meg a fejét. – Nem én alszom benne.

– Emeld meg a farodat, mert ha így haladunk, én sem fogok! – bosszankodtam, mire Tiszi megrázta magát, és immár bájos nő formájában szökellt arrébb a veszélyzónából. Az ötlete különben zseni volt. Teljesen kiszorította szegény tűzből a szuszt.

– Mégis mióta tudsz ilyet idézőszó nélkül? – kérdezett gyanakodva, szinkronban azzal, hogy ráborítottam a vödör tartalmát a matracra. Szerencsém volt. Megúsztam a malőrt csupán egy tenyérméretű, sötét folttal.

– Ööö... mostantól? – Kész szerencse, hogy ez most történt, és nem akkor, mikor Hedinnél voltam. Azt nehéz lett volna kimagyarázni, hogy mitől lángolt fel a semmiből a bükkfából faragott franciaágya.

– Talán amiatt van – bökött ujjával az Anyaköves nyakláncom felé. Még az este jó ötletnek tűnt, hogy láncra fűzzem, és a nyakamban hordjam. – Felerősíti a képességeidet – állapította meg, és nem is hangzott nagy blődségnek.