Szabotálni Cupidót

9. fejezet

*** Johara  ***

9. fejezet

Mennyire sajnáltam, hogy nem volt nálam az a kávé, amit nem is olyan régen emlegettem. Abban a szent pillanatban használnom kellett volna, amikor csak jópofáskodva emlegettem. De tudjátok mit? Az egész az ÉN hibám.

Pontosan tudtam, hogy mennyire nem jó ötlet beszállnom ebbe a rózsaszín szexhintóba, ennek ellenére csak hagytam rábeszélni magam, hogy belerakjam a picsámat. Borzasztó mérges vagyok magamra és kiváltképpen erre az Idióta Köcsögre, aki újfent figyelmen kívül hagyta a magányosan ácsorgó, nekem célirányilag tökéletesen megfelelő buszmegállót.

– Maga ezt élvezi, igaz? – engedtem utat egy éles sziszegésnek és erősen bántam azt is, hogy nekem nem volt olyan szép mérges kígyó hajzatom, mint bármelyik Erinnüsz nénikémnek. Tuti biztos, hogy ráuszítottam volna az összes marni tudó hajvégemet! Ellenben ő olyan bárgyú pofával nézett rám, amilyennel azok a szerencsétlen görögök régen a szobrokra faragták.

– A vezetést? Roppant mód! – Éreztem, hogy egy kóbor ideg arra akarja ösztönözni a bal karomat, hogy ragadjam meg a tarkóját és vágjam a fejét a kormányhoz. Ha nem tartanék annyira attól, hogy egy sürgősségire kerülök, meg is csinálnám.

– Azt kértem, hogy a legközelebbi buszmegállóig vigyen! – emlékeztettem szigorú hangon. – Ennek ellenére elment már legalább három mellett!

– Kegyed komolyan számolta őket? – kérdezte újra, de ez pont annyira volt felesleges, mint az, hogy vette a levegőt.

– Mondja, miért nem képes észrevenni, hogy nem vagyok kíváncsi a társaságára? – kérdeztem, de nem reménykedtem olyasmiben, hogy megsértődik és a következő lehetőségnél kihajít az autóból. Ennél ő sokkal... kőfejűbb!

– Mert nem hiszem el, hogy igaz! – osztotta meg velem, nekem meg majd leesett az állam. Innen eredhet az a mondás, hogy a „szerelem vak"?

– Ugye most csak ugrat? – kérdeztem rá, mert nem akartam elhinni, hogy ennyire ostoba. – Alsó hangon legalább háromszor adtam a tudtára, hogy nem kívánatos társaság a számomra. A legutóbb leöntöttem forró kávéval és nem mondanám, hogy most szabad akaratomból ülök itt! ­– Könyörgöm... hát kell ennél több bizonyíték?

Hirtelen minden előjel nélkül keményen a fékbe taposott, mire előrebuktam, annak ellenére, hogy be volt kapcsolva az övem. A következő pillanatban viszont az automatika gondoskodott róla, hogy visszakerüljek a helyemre. Egy kemény pillanatig azt hittem, hogy ki is fogja belőlem szorítani a szuszt is.

– Hát ennyire utál engem? – vont kérdőre, egy szánalomra méltó ábrázattal, miután a világ leghanyagabb mozdulatával kirakta az elakadásjelzőt az autóút kellős közepén – a többi autós nagy „boldogságára". Nem sok kellett hozzá, hogy csípőből rávágjam a válaszomat, miszerint az „utál" szó a közelében sincs annak, hogy megfelelően átadja a valódi érzéseimet. Helyette úrinő maradtam és inkább azt tettem, amit minden esetben, ha vele kellett társalognom: terelni kezdtem.

– Ne álltassa magát, Mr. Quper. Biztos vagyok benne, hogy elég sokan nem kedvelik magát – közöltem vele tényszerűen. – Az emberek szeretetét és tiszteletét ki kell érdemelni. Bocsássa meg a merészségem, de szerintem maga nem képes erre. – Fogalmam sincs, mit akar elérni azzal, hogy kitárt karokkal rohan az éles szavaim ölelésébe, viszont ha már ilyen önsanyargató napot tart, hát én szívesen asszisztálok hozzá.

Titkon reméltem, hogy ez a beszólás végre megtöri a jeget. Tényleg bíztam benne, hogy sikerül annyira a – szerintem nem létező – lelkébe gázolnom, hogy végre kiparancsol, és most látom utoljára. Azonban, amikor önfeledt nevetésben tört ki, rájöttem, hogy tévedtem.