Szabotálni Cupidót

7. fejezet

7. fejezet

*** Johara ***

Úgy néztem a kezemben tartott dobozra, mintha attól féltem volna, hogy rám támad. Mondjuk ismerve a világot, amiben élek... az sem lenne váratlan fordulat. Talán ezért voltam annyira elővigyázatos, hogy ahelyett, hogy eszeveszett tempóban vetettem volna rá magam apám rejtélyes hagyatékára, csak álltam szilárdan, mint az Olimposz.

– Johara...? – szólított meg Megaira izgatott hangon. – Mi történt? Lefagytál? – érdeklődött finoman, miközben úgy ingatta a fejét, mint egy kiskutya.

– Miért... – csúszott ki a számon, pedig az agyamban ennél sokkal komplexebb mondatok is megfogalmazódtak ebben a pillanatban.

– Mit miért? – értetlenkedett tovább Megaira, miközben barázdásra ráncolta a homlokát. – Csak kinyitod és ennyi. Nem kell túlkomplikálni!

– Mi a baj, Kincsem? – tudakolta Tisziphoné, miközben közelebb lépett hozzám és a vállamra tette az egyik kezét.

– Miért hagyta ezt itt? – kérdeztem, miközben egyenesen Aléktóra pillantottam. Azt akartam, hogy beszéljen, mert volt egy olyan érzésem, hogy ő sokkal többet tud rólam és a múltamról, mint Megaira vagy Tisziphoné.

– Hová figyeltél az előbb? – szidott le Megaira. – Hiszen az imént mond... – Ám befejezni már nem tudta, mert Aléktó egy kézmozdulattal csendre intette. Láttam a tekintetén, hogy tudja, hogy nem elégszem meg csak az iménti felvezetéssel. – Aléktó? – csodálkozott rá Megaira, aki nem egészen értette, hogy mi történik köztem és a legidősebb néném között.

– Nővérem? – Tisziphoné hangjából is kirezgett az értetlenség és az aggodalom.

– Nyisd ki! – utasított Aléktó, és közben jelzésképpen rá is mutatott a dobozra. Nem mintha ennyivel meggyőzött volna, de inkább meg sem szólaltam. Az igazat megvallva, amúgy egy kicsit csalódott voltam. Azt hittem, hogy amint a kezembe kerül ez a dobozka, jön majd egy katartikus energiakitörés. Vagy elkezd ragyogni, esetleg izzani, még pár repkedő unikornist is számításba vettem, ám... nem történt semmi sem. Aléktó csak beletette és kész. A különlegesnek kicsit sem mondható doboz hozta, amit a megjelenése is sugallt: a nagy semmit. Csak egy egyszerű fadoboz volt, amit a világ legunalmasabb barnája színezett.

– Jaj, Johara, azt akarod, hogy meghaljak a kíváncsiságtól?! – fakadt ki Megaira. Ez két ízben is kizökkentett, és az egyiknek hangot is adtam.

– Te nem is tudod, hogy mi van benne? – kérdeztem, mert Megairától simán kitelt, hogy csak megjátssza magát.

– Dehogy tudom. Eddig azt sem tudtam, hogy létezik! – Hirtelen elcsendesedtünk és úgy pislogtunk egymásra, mintha két különböző bolygóról érkeztünk volna.

– Azt hiszem, ideje lenne pár dolgot elmesélned, Nővérem – mondta Tiszi, miközben szigorúan fonta össze maga előtt a karjait.

– Hádész szerelmére, hogy lehettek ennyire értetlenek? – kiáltott fel haragosan, a következő pillanatban pedig már azzal szembesültünk, hogy alakot váltott. Bár már sokszor láttam őket az igaz valójukban, a látvány mindig ugyanúgy hat rám, mint a legelső alkalommal. Felséges és ijesztő szörnyetegek voltak. Sajnáltam is azokat a szerencsétleneket, akiknek a neve felkerült a listájukra. Hirtelen aztán kizökkentem a nagy csodálkozásból, mert megéreztem, hogy a doboz pulzálni kezdett a tenyeremben.

– Mi a fene... – suttogtam, de inkább volt az hang nélküli tátogás.

– Ne vedd személyesnek – jelentette ki Aléktó paráztatós démon hangján, mire azonnal odakaptam a tekintetem. Az első sorból néztem végig, ahogy meglendíti a korbácsát, és a rajta lévő rézszögek apró nyilakként kezdtek repülni felém. Minden pillanatok alatt történt, én mégis úgy éreztem, hogy lassítva látom a dolgokat. Ahogy Aléktó támadásba lendült, a fadoboz azonnal szétrobbant, körülöttem pedig egy burok képződött. Tisziphonénak és Megairának épp, annyi ideje volt, hogy az előugró szárnyaikkal megvédjék magukat attól, hogy Alektó szúnyoghálóvá lője őket. Ellenben a nappali már nem volt ilyen szerencsés. Mintha csak bomba robbant volna.