Míg a halál... /BEFEJEZETT/

Levél

-1940.február 10.-

Este 11. Egész nyugodtak, néha lehet egy-egy gyereksírást hallani. Megint egy ellenőrzés. 2 óránként kell, mindig rendesen és figyelmezetten. A legutolsó barakkban tartok, ahol ő is van.  Sikeresen és hiánytalanul megcsináltuk.  Leülök a székre és elkezdek írni.

-Szüleidnek írsz? -kérdezi Joseph kissé meglepődve.  -Nem ilyenkor szoktál nekik írni.
-Gondoltam most állok neki, mert lehet a papírmunkák mellett nem lesz időm rá. -válaszoltam nyugodtan.

Mikor Joseph egy kicsit elbóbiskolt a papírt becsúsztattam a vasajtón. Ennyit írtam rá. ,,Melchior vagyok, gyere az ajtóhoz."  Az elejére pedig ráírtam a teljes nevét. 10 perc, ha eltelt és hallottam egy halk kopogást.  Kinyitottam a rést és megpillantottam a hőnáhított szemeket.
-Szia-válaszoltam kissé vörös fejjel. M-Melchior vagyok. - a lány egy ideig nézett , majd félénken megszólalt. :
- Elisabeth. Látom, te más vagy mint a többiek. Irodista vagy?
-Igen, de kirendeltek ellenőrizni. Kérlek mesélj magadról.- kíváncsiskodtam.
Elmesélte, hogy Hamburgból deportálták ide.  Anyja beteges, így az út során meghalt, hugát elrejtették, így megmenekült. Apja  másik épületben van.  Mesélt még arról,hogy régen imádott a réten és a mezőkön sétálgatni és a pillangók táncát figyelni. Volt egy kutyája is,akit  Rexnek hívtak. Vadászkutya volt,aki elég szépen megélte az öregkort.

-Nagyon sajnállak.  Bárcsak tehetnék érted valamit. -mondtam kissé szomorúan. Erre ő csak egy mosolyt adott.
-Nem kell.  Minden este imádkozok, hogy vége legyen ennek.
-Mondták már, hogy gyönyörű vagy ,amikor mosolyogsz? - véletlenül kicsúszott a számon , ezért gyorsan betapasztottam.  Erre ő pirulva felnevetett és megköszönte. Egészen hajnalig beszélgettünk mindenféléről, mikor pedig ébresztőt fújtak mindegyikünk visszatért a saját dolgaihoz.