~Mostoha testvér~ BEFEJEZETT

~ Nyugi, én is utállak. ~

                 🔴Hanna szemszögéből🔴

Mély és kellemes álmomból anyu ébresztett fel. Résnyire kinyitottam a szemem, és kábán felültem az ágyban, nekidőlve az ágy támlájának.
-Gyorsan szedd össze magad, mert elkésel! -kiáltott fel. Azonnal kipattant a szemem, és az álmosságnak semmi nyoma nem maradt.
-Mennyi az idő?
-7:46! -mondta bosszúsan.
-Hoppá. Már megyek is készülődni.
-Azt jól teszed. Nem késhetsz el rögtön már a második napon! - mondta kicsit ingerülten, majd kiment a szobámból. Úgy látszik, az ébresztő nem keltett fel. Szuper. Gyorsan kipattantam az ágyból, és a szekrényem felé vettem az irányt. Mivel nem volt időm válogatni, ezért találomra kikaptam egy kék farmert, és egy lila pólót. Bementem a fürdőbe, és öltözés után felkentem magamra egy kis szempillaspirált, meg egy csillogós szájfényt. Idő hiányában reggelizni sem volt időm, de arra jutottam, hogy majd a suli büféjében veszek valamit. Lementem a bejárati ajtóhoz, felhúztam a convers-emet, felkaptam a táskámat, és beültem anyu mellé a kocsiba. Az út szótlanul telt, és amikor megérkeztünk a suli elé, egy gyors puszit nyomtam anyu arcára.
-Délben jövök. -mondta a lehúzott ablakon keresztül, és elhajtott. Szapora léptekkel mentem fel a suli lépcsőjén, és a szekrényem felé vettem az irányt. Kapkodva belepakoltam az olyan könyveket és füzeteket, amik most nem kellenek. Bezártam a szekrényajtót, és a terem felé mentem. Amikor beértem, már az egész osztály bent volt. Evelin amint meglátott, felállt a padjából, és már jött volna hozzám megbeszélni a tegnapot, de amint ellépett a padunktól, abban a pillanatban be is csengettek. Odamentem, és leültem a padba, Evelin mellé.
-Szia - suttogtam.
-Szia - köszönt vissza kedves mosolyra húzva a száját.
-Majd szünetben elmondok mindent.
-Rendben. - mosolygott tovább, majd nem zavarta, hogy becsöngettek, felállt a padból és kiment a teremből. Gondolom mosdóba. Vagy nem tudom. Na mindegy.
-Na mi van későnkelő? - mondta, egy már jól ismert hang. Márk volt az. Hát persze, hogy ő.
-Ne hívj így. - kértem határozottan a szemébe nézve.
-És miért ne? - vigyorgott.
-Mert nem szeretném.
-Hohoo, valaki bal lábbal kelt? - röhögött fel, engem bámulva.
-Békén hagynál? - forgattam a szemem. Láttam rajta, hogy egy pillanatra elgondolkozik, majd felcsillant a szeme.
-Csak nem a tegnapi lépcsőn való, meg nem történő dolog miatt vagy ennyire zabos? - mondta vigyorogva, majd felült a padra arra utalva, hogy ezt a témát egy kicsit tovább szeretné kifejteni. De nem jött össze neki. Hahh. Már válaszra nyitottam a számat, amikor egy negyvenes éveiben járó, barna, néhol őszes hajú férfi nyitott be.
-Mindenki üljön a helyére! - nézett végig rajtunk - Zsombor, ne focizz a teremben, de főleg ne almával, Evelin, elkéstél, - mondta Evelinnek, aki éppen akkor dugta be a fejét, hogy megnézze, megy-e már az óra, majd amikor tudatosult benne, hogy bent van a tanár, sűrű bocsánatkérések közepette leült mellém - Máté, ne rajzolj a táblára, - De tanár úr. - szakította félbe - Tessék megnézni! Ez egy fenyőfa. -mutatott a táblára, majd a tanár rezzenéstelen arccal hol Mátéra, hol a "fenyőfára" nézett. -Aha, ez szeptemberben pont aktuális. -mondta, és tovább fegyelmezett minket - Lányok, kérlek titeket, hogy ne itt sminkeljétek ki magatokat, Márk, te pedig szállj le másnak a padjáról! - fejezte be. Márk leszállt a padról, majd egy utolsót hátra pillantott, egyenesen rám, és mosolyra húzta a száját. Szépen lassan mindenki leült a helyére, majd kezdődhetett az óra. Egyébként töri volt. Azt nem annyira szeretem. Egész órán diktált a tanár, majd hirtelen megszólalt a csengő. Végre. Mindenki felállt és az ajtó felé vette az irányt. Már a folyosón voltunk, amikor Evelin megszólalt.
-Naa, milyen volt tegnap? - kérdezte izgatottan.
-Rémes. Nem elég, hogy sírtam vagy 2 órát, de még azt is tervezik, hogy hozzánk költöznek. Nem akarom, hogy hozzánk költözzenek. Nem akarok apát, nem akarok testvért, főleg nem Márkot. És mi lesz, ha lesz egy közös gyerekük? Mi lesz, ha lesz egy kistesóm? - hadartam felháborodottan, Evelin pedig türelmesen hallgatta az érzelmi kitörésemet. Amikor elhallgattam, ezen mind a ketten elgondolkodtunk. A csendet, Zsombi törte meg, aki beérve minket, odalépett mellénk.
-Jöttök a büfébe? - kérdezte vigyorogva tőlünk. Elszakadva a gondolataimból, vissza mosolyogtam rá, majd bólintottam egyet.
-Én megyek, amúgy sem volt időm reggelizni.
-Szuper. Evelin? - nézett Evelinre.
-Én is megyek. Veszek egy csokit. - mondta, és lesétáltunk a lépcsőn, egyenesen a büfé irányába. Beálltunk a sorba, és türelmesen vártunk.
-Amúgy mizu van? - érdeklődött, mert látta, hogy nem vagyunk túl beszédesek. - Látom már most jó barátnők vagytok. - mosolygott kedvesen.
-Igen, Evelin nagyon jó fej. -mosolyogtam rá én is. Egyébként Evelint már az első pillanattól kedvesnek könyveltem el magamban.
-Ahogyan Hanna is. - mosolygott ő is vissza ránk.
-Mit adhatok? - kérdezte a pultos néni, kedves mosolyra húzva a száját.
-Én egy dobozos kólát kérek, meg egy szendvicset. - mondta Zsombi.
-Én egy Sport szeletet kérnék. - kérte Evelin.
-Nekem egy tea, meg szintén egy szendvics lenne. - mondtam én is, majd kifizettük. Visszamentünk a terembe, és ott fogyasztottuk el, a megvett dolgokat. A tanórák viszonylag gyorsan teltek, majd az utolsó óra után, anyum várt a suli előtt az autóban, mellette ült valaki.. azt hiszem Botond. Lementem a suli előtti lépcsőn, és beültem az autóba. Igen. Botond volt az.
-Sziasztok - köszöntem nekik.
-Szia - köszöntek vissza teljesen egyszerre. Már bent ültem az autóban, de még mindig nem indultunk, hanem mind a két szülő, az ablakon keresztül, a suli ajtaját nézték, ahogyan jönnek ki belőle a haza igyekező diákok.
-Miért nem indulunk? - kérdeztem értetlenül.
-Mert ha nem tűnt volna fel, tegnap óta van egy bátyád, és őt sem hagyjuk itt. - mondta anyu, majd apura nézve elnevették magukat. Nem tudom, hogy ebbe mi volt olyan vicces. Talán valami felnőtt vicc akart lenni. Na mindegy.
-Nem a bátyám! - szóltam rájuk indulatosan. Eldöntöttem, hogy majd akkor fogom a bátyámnak hívni, ha már oda költöznek hozzánk. Addig is marad a nevén szólítás.
-De igen is a bátyád! - mondta szigorúan, és válaszul egy szemforgatást kapott. - Tegnap olyan jól elvoltatok. Most mi a baj? - kérdezte, majd várta a választ. Megadtam neki.
-Az a bajom vele, hogy nem elég, hogy egy suliba, egy osztályba, sőt, egy légkörbe kell vele lennem, de még hozzánk is költözik. Félreértés ne essék, Botond úr, én szeretem magát, csak a fia egy kicsit egoista. -öntöttem ki a lelkem, majd abban a pillanatban kinyílt mellettem az ajtó.
-Ki az egoista? - kérdezte Márk, miközben beszállt közvetlen mellém, középre.
-Te vagy az egoista, és ha most nem bánnád, tápászkodj fel szépen, és ülj a másik oldalra, legalább egy kicsit messzebb tőlem! - mondtam, majd indulatosan arrébb löktem.
-Aúúú - kiáltott fel fájdalmasan, majd rám nézett - Magamtól is arrébb tudtam volna menni! - üvöltött rám.
-Nem mentél volna arrébb! Itt maradtál volna közvetlen mellettem! Én csak segítettem neked megérteni, hogy ne gyere hozzám közel, ha már úgy is el kell viselnem téged minden nap! - üvöltöttem vissza.
-Gyerekek! Miért csináljátok ezt? - kérdezte apu felemelve a hangját.
-Mert ki nem állhatom. - mondtam sértődötten.
-Nyugi, én is utállak. - biztosított róla Márk is.
-Akkor ezt meg is beszéltük. - néztem rá, majd gúnyos mosolyra húztam a számat.
-Meg - húzta ő is. Bekapcsoltuk a biztonsági övet, és kikanyarodtunk a suli elől. Az úton egyikünk sem szólt egymáshoz.