22. fejezet

2.5K 108 0
                                    

AVA

19.nap 00:15 Boston, Boston's Bigtower

Egy hatalmas épület tetején landolunk éppen. Fogalmam sincs hol vagyunk, de arra azért rájöttem, hogy Bostonban. De innen fentről egészen máshogy fest a város, úgyhogy teljesen elvesztettem a tájékozódási képességem. De nem is nagyon foglalkozom vele, örülök, hogy földet értünk épségben. Félreértés ne essék, biztos nagyon biztonságos ez a gép, és nagyon kényelmes is volt, ezerszer jobb, mint a légitársaságnál, és most kevésbé is féltem, de mégis csak jobb a földön. Itt biztonságban érzem magam. Legalábbis nagyobb biztonságban.

Amikor Ralph bemondja a mikrofonba, hogy kikapcsolhatjuk az öveket, meg is tesszük, és összeszedjük a cuccainkat. Végül leszállunk a gépről. Most látom csak igazán, hogy milyen magasan vagyunk, és persze nagyon fúj a szél, alig tudok levegőt venni. Azzal szenvedek, hogy valami oxigén jusson a tüdőmbe és a lépcsőfokokkal is megbírkózzak egyszerre. Nem mondom, hogy könnyű feladat, de sikeresen leérek a lépcsőről, Nick pedig ugyanígy tesz a nyomomban, annyi különbséggel, hogy rajta nem látszik, hogy a levegővétellel küzdene.

- Hol vagyunk? - kérdezem meg tőle.

Abban reménykedek, hogy nincs messze az otthona, mert gondolom vele alszom. De már nem akarok többet utazni. Egy puha ágyba akarom belevetni magam. Olyan ágyba amiről tudom, hogy stabil talajon van.

- Itt lakom - tárja szét a karját.

- De hát ez egy leszállópálya - nézek rá értetlenül, egyik szemöldökömet felhúzva.

- Nem drágám, ez az én leszállópályám. Egyel lejjebb lakok.

- De hiszen ez egy felhőkarcoló - ráncolom a homlokomat.

- Igen. De a felhőkarcolókban is laknak, drágám - neveti el magát.

- Persze, tudom - fogom meg a fejemet. - Csak nem gondoltam... - hal el a hangom.

Vagy inkább félbeszakítanak. Két női hang, a lift irányából.

- Niiiiick! - visítják egyszerre.

Természetesen fogalmam sincs, hogy kik ezek. Nick arca ellágyul, ahogy az idősebb nőre tekint, a fiatalabbra pedig kérdőn néz. Van egy olyan érzésem, hogy az idősebb az anyja.

Nick oda is megy hozzá és megölelik egymást. Valamit motyog az asszony fülébe, de persze ekkora szélben nem hallok semmit.

- Anya bemutatom Avát, Ava, ő itt az anyám.

- Ó, kicsim, tudom, már annyit láttam az újságokban. Meg kell mondanom, hogy ugyanolyan gyönyörű vagy most is - mosolyodik el. - Catherine Brown vagyok.

- Köszönöm szépen. Ava Rodriguez, nagyon örülök - fogadom el a felém nyújtott kezét.

Persze nem értem, hogy milyen újságról beszél. Talán benne voltam valamelyikbe? Mondjuk nem lepne meg Nickkel az oldalamon, de furcsa, hogy ez őt nem zavarja.

- Gyertek, menjünk be! - indítja el anyját a lift felé.

Én egy kicsit lemaradok, és mögöttem jön az a nő, akiről még mindig nem tudok semmit. Nick őt miért nem mutatta be? Ki ez? Folyamatosan csak ez jár a fejemben. Egyszerűen nem tudom kiverni belőle.

- Várj csak! - ragadja meg a karomat a nő.

Nem válaszolok, csak kérdőn nézek rá.

- Ki vagy te Nicknek? - mér végig tetőtől talpig.

Hirtelen azt se tudom, mit mondjak. Én magam sem tudom, hogy ki vagyok neki. Mégis mit mondjak neki?

- Csak együtt utaztunk - nyögöm ki végül.

Édes balszerencse ✅Where stories live. Discover now