A vonzás törvénye

🎃 Halloween-i különkiadás 4.rész 🎃

Rhett szörnyen találó kijelentése, miszerint odabent elszabadult a pokol, valóban nem állt messze a valóságtól. Azt hittem, az éppen a lépcsőn lehaladó négyes fogatunk lekörözhetetlen, ám nem számoltam azzal, ami a lakásban várt minket. Arra kellett ráeszmélnem, hogy gyakorlatilag az átalakulásunk egy nagy nulla azokhoz képest, akik bent rohangáltak fejvesztve fel s alá. Nem számítva persze Rhett-tet, aki jócskán felülmúlt mindenkit csupán azzal az aprócska ténnyel, hogy mégiscsak egy csontváz volt. Arról nem is beszélve, hogy alig néhány emberrel futottam csak össze A Nagy Átlényegülés előtt (így neveztem el magamban a sorsfordító eseménysorozat megtörténtét), ergo fogalmam nem volt, hogy ki kicsoda.

Abban a pillanatban, hogy megérkeztünk a lakásba, egy fekete macska szökkent a karomba reszketve és kissé megszeppenve fújtatva az őt követő vérfarkasra. A kutyagénekkel megáldott szőrpamacs azonban nem sok időt vesztegetett a karomban pihenő babonák főszereplőjére, ugyanis megpillantotta a mögöttem ácsorgó csontvázat és a szemének csillogása alapján új életcélt talált magának. Egy kutyának mi egy macska kergetése a csont rágcsálásához képest!

- Ezt gyorsan verd ki a fejedből! – nézett szigorúan az immáron szelíden ücsörgő, jutalmának elfogyasztására vonatkozó engedély megadására váró, farkát lelkesen csóváló vérfarkasra Rhett.

A bolhafészek nyüsszentett egyet, füleit megemelte és farkcsóváása még izgatottabbá vált, ahogyan óvatosan, biztos távolságból megszaglászta a csonthalmazt.

- Ki ez? – érdeklődtem a srácoktól.

- A szaktrászunk, Szkott – segített ki Ace, bár ezzel nem sokra mentem, mert nem ismertem az arcot se emberként, se kutyaként.

- És a szaktárszatok, Szkott miért nem tud beszélni? – firtattam, szándékosan kiparodizálva Ace vadiúj beszédstílusát.

- Mert kutya? – tippelt Cage.

- A csontváz is tud – mutattam rá. – Sőt, még az ironikus hanglejtés is megy neki.

- Talán mert ő valaha ember volt – elmélkedett tovább Cage.

- A vérfarkas is ember, nem? Ez benne a lényeg – ingattam a fejem egyre értetlenebbül.

- De úgy nész ki, bennye ragadt ebbe a tesztbe – osztotta meg velünk elméletét a pösze vámpír.

- Hé, Gaines! Te sem tudsz beszélni? – böktem meg a macskát a kezemben.

- Miaú!

- Szerintem esz egy nyem – vizslatta barátját Ace bölcsen.

- Nos, akkor legalább tudjuk, hogy a beszéd képessége ahhoz kötött, hogy ki mivé vált – bólintottam megállapítva egy újabb tényt A Nagy Átlényegüléssel kapcsolatban.

- SEGÍTSÉG! – hangzott fel ekkor egy kétségbeesett kiáltás, majd egy egyszarvú szelte át sebesen a nappalit, akit egy elszánt cowboy üldözött, a lasszóját pörgetve. -

- Vagy csak értelmi szinthez – másítottam eggyel korábbi kijelentésemet, miután nyilvánvalóvá vált, hogy az unikornis nagyon is képes szavakat formálni a szájával, míg a kutya meg a macska továbbra is lelkes hallgatásba burkolózott.

A fel alá nyargaló unikornis csillogó fehér bőre, Eli hajszínével egyenlő szőke sörénye és farka, rózsaszín szarva és szárnyai érdekes látványt nyújtott, ám az, hogy Eli konkrétan életnagyságú unikornissá változott csak a harmadik legfurább látvány volt a szobában. A top három második helyezettje szerény véleményem szerint Rhett volt, aki sajnos csúfos vereségett szenvedett azzal az illetővel szemben, aki elnyerte a legabszurdabb, ugyanakkor legviccesebb címet. Mert a szoba legfurcsább jelensége mégiscsak a földön kétségbeesetten pislogó, nagyjából 20 centiméteres (sült!) szalonnacsík volt, akinek vékony pálcika kezei és ijedt arca mindent vitt.