A vonzás törvénye

🎃 Halloween-i különkiadás, 11.rész (vége) 🎃

- Megcsináltad!

- Sere visszaváltoztatott minket!

- Éljen Serázsló!

- Megint önmagam lehetek!

- Köszönjük, Sere!

A légkör mondhatni gyökeresen megváltozott. Kissé értetlenül fordultam körbe, felmérve a többieket, majd lepillantottam magamra és meglepve tapasztaltam, hogy ismét az ütött-kopott szerkómban feszítettem.

- Annyira hálásak vagyunk, Sere! – érkeztek folyamatosan a köszönet áradatok, ám nekem nem igazán stimmelt a dolog, ugyanis nem csináltam az ég világon semmit.

- Köszönöm! – hálálkodott ismét valaki, én pedig szóra nyitottam a számat, hogy mentegetőzzek.

- Én nem csináltam se... - kezdtem, ám ekkor egy hús-vér tenyér tapasztotta be ajkaimat.

- Ne mondj semmit – pillantott le rám Rhett komolyan, miközben a többiek egymással örvendezve nézegették visszaváltozott külsejüket.

- De hát ez nem az én művem! – ellenkeztem, mikor elhúzta a kezét.

- Tisztában vagyok vele, de nekik nem kell tudniuk – közölte és ekkor vettem észre, hogy megint az édes kezeslábasában feszített.

- Miért? – értetlenkedtem, mivel az igazság bajnokaként nem különösebben kedveltem a hamis dicséretet és hálát.

- Mert mindannyian ellened fordultunk, pedig tényleg te tartottad fent a rendet. Hadd legyen ez a boldog befejezés – magyarázta és megeresztett egy nagyon óvatos, amolyan „bocs, hogy hisztis csontváz voltam" mosolyt. Ugyan nem kért konkrétan elnézést a viselkedésért és szavaiért, de megértettem, hogy így törlesztett.

- Szerintyem isz annyipan kénye hagynyunk – jegyezte meg a másik oldalamról Ace, majd meghökkenve pislogott néhányat és megtapogatta a száját.

- Miért vagy még mindig pösze? – tettem fel a benne is megfogalmazódott egy millió dolláros kérdést. Ace ruhája, arca és a beszéd stílusán kívül mindene visszaváltozott egykori jelmezévé, így nem igazán tudtam hova tenni, mi okból maradt meg a beszédhibája.

– Nyincsenek fokaim - állapította meg, miután kitapogatta mindeddig büszkén mutogatott szemfogainak hűlt helyét. - Miérty vatyok mék mindik pösze? – A hangja egyszerre árulkodott tanácstalanságról és némi kétségbeesettségről.

Mivel Ace kifakadása jóval hangosabbra sikerült, mint amit a nyugalom megőrzésének érdekében ajánlatos lett volna, a legtöbben elhallgattak és felénk fordultak.

- Én sem jöttem teljesen rendbe – araszolt felénk Paris feltűnően lassan, holott a jelek szerint beszédének sebessége és külseje visszaért eredeti állapotába.

- Rhett? – szakítottam el a tekintetem az immáron élő menyasszony zombi lépteiről és Rhett-re néztem. – Veled minden rendben?

Rhett maga elé tartotta kezeit, megszemlélte azokat, majd megtapogatta saját magát.

- Úgy érzem. Az arcom milyen?

- Érzelemmentes, gúnyos, kicsit tenyérbemászó, de nem jobban, mint máskor – foglaltam össze tömören, amit leolvastam a pofikájáról. Rhett egy „ezt tényleg most kell?" pillantással díjazta a leírásomat, de mégis úgy tűnt, mint akit kicsit szórakoztatott a beszólásom. Végül továbblapogatta testét, hátha megtalálja a nála fellépett hibaforrást, én pedig közben a többieket figyeltem.

- Nekem megmaradt a farkam – forgolódott körbe-körbe Szkott, pont úgy, ahogyan egy állat kergeti a farkincáját.

- Még mindig tükörtojás fejem van! – sápítozott Szelby, aki ugyan visszakapta testét és jelmezét, de az arca tojássárgájából állt.