A vonzás törvénye

🎃 Halloween-i különkiadás, 5.rész 🎃

A beszédhibás vámpír, az elégedetlen csontváz, az immáron kevésbé megszeppent baconcsík és jómagam Cage keresésére indultunk. Ugyan nem öntöttük szavakba, mind jobbnak láttuk együttmaradni a káoszban, mintsem szétválni. Rhett valószínűleg azért követett, mert aggódott a csontjai miatt, Ray biztonságban érezte magát velem, Ace pedig csak jó szokásához híven szórakoztatni kívánt, emelve a színvonalat csodálatos jelenlétével.

Szerencsére a jelek szerint nem maradtunk nagyon sokan, tehát a bulira érkezők csak kisebb része vásárolhatott a néninél. Persze azt sem zárhattam ki, hogy már megléptek, elfutottak, elrepültek, ellovagoltak, elgurultak, elmásztak ki, a rengetegbe. Arról nem is beszélve, hogy akadhattak Ray-nek is sorstársai, akik kicsik és tehetetlenek voltak és mivel nem csaptak kellő zajt, nem is vettem észre őket.

Először Rhett szobájába kukkantottunk be, de mivel az eddig is zárva volt (és ezután is), nem találtunk semmi érdekeset. Utána következett Ace birodalma, ahol viszont már annál váratlanabb jelenség tanúi lehettünk. Ace franciaágyán, a hátán elhelyezkedve ott feküdt a világ legérzelmesebb kaszása. Webb arca ugyan beesett volt, de azért kivehetőbbek voltak a vonásai, mint mondjuk Rhetté, csuklyája lejjebb csúszott, ujjait egymásba kulcsolta és szentimentálisan meredt a plafonra.

- Ütött a halálotok órája – üdvözölt minket monoton, kedvtelen hangon, mint akinek cseppet sem fekszik, hogy ilyen lehangoló munkát kell végeznie.

- Hafer, minden remben? – érdeklődött Ace, bátran megközelítve a halálhozót. Mondjuk neki aztán mindegy volt, hisz végeredményben ő már hallott volt. Most, hogy így belegondoltam, én voltam az egyetlen élő a szobában, ugyanis a csontváz, a kaszás, a vámpír és a sült meg füstölt disznóhús nem igazán számított élőnek.

- Úgy hiányzik egy társ! – szólalt meg gyászos hangon Webb, továbbra is a plafont vizslatva.

- Jesszus, már csak a szeretethiányos kaszás hiányzott a képből! – sóhajtottam a fejemet fogva.

- Szerinted megtalálom egyszer a Nagy Ő-t? – pislogott nagyokat Ace-re Webb, mintha csak most vette volna észre a fölé magasló Drakula pofát. – Kaphatok egy ölelést?

- Néssz szét odakint – tanácsolta Ace nagy bölcsen, szerencsésen kibújva az ölelgetés alól. – Hátha mász isz kaszász lett ész találsz makadnak ety cinosz kisz menyeckét.

- Te hogy bírod ezt röhögés nélkül? – fogtam a hasam vigyorogva, kicsit oldalbalökve Rhett-tet, ám nem számoltam a bordái keménysége miatt engem ért fájdalommal. – Hű, de csontos vagy! – dörzsöltem a könyököm, ezekután jóval kisebb mosollyal az arcomon.

- Milyen elmés poén! – jegyezte meg a csontváz zsörtölődve.

- Hallod, amúgy kicsit kiábrándítóan festesz – jegyeztem meg, miközben az arccsontjait nézegettem, majd fogtam a sapkáját és lekaptam a fejéről.

- Hé! Mit csinálsz? – ellenkezett rögtön, de addigra egy jól irányzott mozdulattal elvarázsoltam a sapkát kalappá.

- Ez jobban illik az új stílusodhoz! – vigyorogtam és a koponyájára nyomtam a fekete filc kalapot. – Sőt... lehetne hajad.

- Majd megpróbálok növeszteni – morgolódott, miközben megigazította fején az újdonsült darabot.

- Úgy értettem... Rhett-nek legyen megint Rhett-haja – próbáltam a lehető legpontosabban megfogalmazni, mit is akarok és hopp! Rhett fején, a kalap alatt megjelent a szokásos göndörebb, barna frizurája.

- Van hajam – tapogatta a meg a fejét kicsit megemelve a kalapot.

- Jól nyészel ki, teszó! – dicsérte Ace Rhett-tet, otthagyva az érzelmek bajnokát az ágyon szenvedni.