A lelkek hídja / Hazbin Hotel Fanfiction

3. Rész

Az telefonom ébresztőjére keltem fel. Lekapcsoltam és körbe néztem az immár világos szobámban. Sehol senki és semmi. A mellkasomra tettem a kezem, mivel az még mindig fájt. Félve körül néztem az egész lakásban, de egy árva lélek se volt sehol, mint általában ilyenkor. Régen a bátyám is már elment itthonról dolgozni, így mindig egyedül keltem és készülődtem az iskolába. Apropó iskola, ma már hétfő van és mennem kell, eleget hiányoztam a bátyám betegsége miatt már így is.

Sokan mondják, hogy egy szeretted elvesztése után, nem tesz jót az egyedüllét. Erre erősen rá tudnék cáfolni, mivel az én esetemben nincsen senki, akivel lehetnék, és akiben megbízok, így inkább lennék egyedül otthon a szobámban, mint egy olyan közösségben, ahol az is utál, aki a létezésemről se tud. Bár ezt a mondatomat kétszer át gondolnám a tegnap este történtek után.

Lassan battyogtam az iskola felé, közben zenét hallgatva, mikor egy furcsa érzés fogott el. Megint úgy éreztem, hogy figyelnek és követnek. Körbe néztem és döbbenten láttam, hogy mindenhol tömegek mászkálnak, és sokan megbámultak. Próbáltam úgy tenni, mint aki nem lát semmit, de mikor kiszúrtam a tömegben pár igen furcsán beöltözött alakot, elkezdtem rohanó léptekkel haladni az iskola felé.

Szinte futottam, mikor ismerős hangokat hallottam. Az osztálytársaim nevetése. Egymás között sutyorogtak, ujjal mutogatva rám és időnként felvihogtak. Az arcom a hajamba temettem, igyekeztem a zenére koncentrálni, és úgy léptem be az épületbe, próbálva kizárni a külvilágot. Hiba volt. Beléptem egy mosdóba, majd kis idő múlva pár osztálytársam jelent meg mögöttem, mikor a kezemet mostam meg.

- Szóval meghalt a bátyád mi? Most, hogy ő nincs, ki fog téged megvédeni? Talán anyuci mögé bújsz majd és apucit uszítod ránk?- kérdezte kaján vigyorral az egyik szőke, agyon sminkelt csaj.

- Ők is halottak…- súgtam, a földet bámulva.

- Hah, akkor bármit megtehetek veled, úgy se tudsz szólni senkinek, mert nem érdekelsz senkit- mondta ezzel megmarkolta a nyakam és felemelt.

Tudni kell rólam, hogy meglehetősen kicsi vagyok és gyenge, így mindig is könnyű préda voltam bárkinek és ezt ki is használták, minden egyes alkalomnál.

Nevetve neki vágott a falnak és kisétált, vihogva a bandájával. Felálltam, összeszedtem magam és az aulába vettem az irányt. Nem mertem felnézni. Utáltam bárkivel is szemkontaktusba kerülni, mert az általában egyből belém kötött. Leültem egy üres padra és vártam a becsengőt.

Egy kis idő elteltével, miközben zenét hallgattam és a földet bambultam, megláttam valakinek a lábait magam előtt. Félve felnéztem, de mikor megláttam elállt a lélegzetem és nagyra nyíltak a szemeim.

Ennyi lett volna remélem tetszett, nem tudom milyen gyakran tudok majd írni, mert tanulni kell meg lesz egy csomó program, de próbálkozom. Minden esetre remélem fenntartom az érdeklődést, várlak a következő részben ;)