Sötét Herceg

2.

- William Greville, Warwick hercege.

Athor megilletődve átvette a levelet apja kezéből. Warwick...mit akarhat tőle Bill? Hisz még csak be sem mutatták őket egymásnak. Hiába volt Warwick hercege a bátyja legjobb barátja, sosem találkoztak. Warwick nem volt az a bálba járós fajta, Old Hallba sem járt túl gyakran, ha meg mégis, az erdőt járták, vagy a parkot, esetleg Arthur szobájában voltak. Sosem látott semmit a hercegből, csak egy elsuhanó árnyat.

Most mégis őt keresi.

- Mit akar?- találta meg a hangját Lady Jamestone.

Athor megvonta a vállát, remegő kézzel a fűzőjébe csúsztatta a levelet. - Biztos csak részvétet akar nyilvánítani. Mind tudjuk, milyen közel álltak egymáshoz Arthurral- mondta, de a hangja megremegett, mint mindig, ahányszor Arthur szóba került.

Athor újra a gombának szentelte a figyelmét. Pontosabban szentelte volna, ha a nem érezte volna, hogy az anyja meg az apja felnyársalják a tekintetükkel.

- Nyisd ki Arty- ösztönözte a lányát Lady Jamestone, akibe hamar visszatért az élet. Hisz milyen hatalmas szenzáció, hogy egyetlen lánya levelet kapott Anglia egyik köztiszteletben álló hercegétől.

Arty a füle mögé igazított egy aranybarna tincset és az apjára pillantott. Groby grófjának arcából kiszaladt minden vér, szomorkásan nézte a reggelijét.

- Nyisd ki- suttogta, majd felállt, felkapta a tányérját és a dolgozószobája felé indult. Nem volt kíváncsi a lánya arcára, amikor megtudja, hogy eladta őt.

Arty összeráncolt szemmel nézett össze az anyjával. - Mi baja van?- kérdezte Athor, majd felhúzott orral próbálta kiműteni a levelet a dekoltázsából.

Lady Jamestone összeráncolt szemöldökkel nézte lánya mutatványát. - Jajj, istenem Athor, szedd már ki!- mondta, mert már tűkön ült a kíváncsiságtól, hogy mi állhat a levélben.

- Nyugodjon meg mama, amint kinyitottam, tudni fogja mi áll benne- emelte mogyoróbarna tekintetét az anyjára, miközben végre megkaparintotta a mélyre csúszott levelet és diadalittasan kirántotta. - Megvagy!

És igaza volt. A levélen az ő neve volt, cirádás, szép kézírással, a feladó pedig Bill volt. Megfordította, feltörte a fekete-arany, hollós címert ábrázoló pecsétet, majd kihúzta a levelet a borítékból. Mindössze két sor volt, mégis kihúzta a talajt Arty lába alól. Akaratlan úgy fordult, hogy az anyja ne lássa az üzenetet.

Tisztelt Miss Jamestone,

bizonyára tudja már, miféle kalandok előtt állunk mi ketten. Kérem minél hamarabb költözzön át Warwickba, hogy megejthessük az esküvőt.

Öné, tisztelttel: Warwick herceg

Arty úgy felugrott, hogy a széke hátradőlt. A szíve olyan sebességgel vert, mint ahogyan egy kolibri a szárnyával csapkod, a gyomrába meg furcsa, tótágas érzés költözött. Bruno megvetően pillantott új kedvenc gazdájára, hisz majdnem rálökte a széket, de hűségesen vonult Arty után, amikor nem törődve az anyja szólongatásával az apja után iramodott.

Az apja dolgozószobájába vezető rövid út, kész örökkévalóságnak tűnt. Sok minden kavargott a fejében, de erősen kicsapódott az árulás közülük. Az apja elárulta. Hogy tehette? Hisz még tizennyolc sincs. Billről sem tud semmit. Semmit az égegyadta világon, csak azt, hogy Arthur barátja. Volt. Sosem találkoztak, pedig ha valaki ilyen szoros ismeretséget ápol valakivel, illett volna. Cserébe Arty azt sem tudta, hogy hogy néz ki. Még csak azt sem, hogy milyen színű a haja.