Sötét Herceg

23.

Felfoghatatlan volt, mégis annyira valóságos.

Arty vállát a szellő csiklandozta. Odébb gurult a hatalmas ágyon, de a csiklandozás nem maradt abba, sőt egyre lejjebb ment a hátára, majd lejjebb a gerince mentén.

Nem a szellő volt, hanem a herceg és nem a szellőt érezte, hanem az apró csókokat, amikkel a herceg ébresztette őt. Boldog mosoly kúszott a hercegné arcára. Kedve lett ott folytatni az egészet, ahol az éjjel abbahagyták. 

- Ébresztő- suttogta mosolygós hangon ez az új, jókedvű Bill a lány bőrébe, mire az mosolyogva felé fordult.

- Jó reggelt- suttogta Arty halkan, majd elhallgatott, mert Bill csókot nyomott a szájára, miközben az egyik keze lecsúszott az oldalára és ott kezdte el cirógatni.  A lány összevonta a szemöldökét. - Még sötét van- mondta, majd lebiggyesztette a száját, de hamar újra mosolygott, mikor a herceg a nyakába fúrta az arcát. Arty boldogan a herceg kusza, kócos, göndör hajába túrt, majd átölelte. 

- Igen, de lassan indulnunk kell- morogta szomorkásan a lány bőrébe. Athor el is feledkezett...mindenről. Konkrétan mindenről. Az álomvilágában nem voltak lázadók, keleti út a szigetország partjaihoz, semmi sem volt, csak ő és Bill Warwickban. Ijesztően későn jött rá, hogy nem a kastélyban vannak, hanem Londonban, a királyi udvarban. 

- Istenem- suttogta Arty megsemmisülten. - Teljesen elfeledkeztem róla. Atyám, mintha egy vödör hideg vizet borítanának a nyakamba- nyögte a lány teljesen megsemmisülten. 

Mindketten kelletlenül bár, de kikászálódtak az ágyból, és felöltöztek. Bill, csakúgy mint előző napon segített Artynak felölteni az álcáját.

- Nem tudlak maradásra kényszeríteni?- kérdezte Artyt, mikor az utolsó tincset is a helyére igazgatta. Látta a hercegné arcán az elhatározottságot. Nem lehetett eltéríteni a tervétől, hogy velük megy, mégis, Bill úgy érezte, nagyon bánná, ha nem kérdezné meg még egyszer utoljára.

Arty elmosolyodott mindenféle öröm nélkül. - Kérlek, ne kezd megint. Megyek- mondta, majd felállt, gyors csókot - talán az utolsót- nyomott a férje arcára, majd az ajtóhoz lépett. - Nem fogják furcsállni, hogy az én szobámból jössz ki?- vonta fel a szemöldökét Athor, mert megtorpant az ajtó előtt. Warwick odébb hessegette, majd feltépte az ajtót és kilépett rajta.  Az előcsarnokban, ahol egyébként még a lámpákban pislogtak az apró lángok, két bajtársuk várta őket. 

- Már azt hittem, tényleg megölted, csakhogy ne tudjon velünk jönni- sóhajtott teátrálisan Karter. Bill egy ,,na látod" pillantást lövellt Arty felé.

- Fent állt a veszélye- vonta meg a vállát Bill nemtörődöm módon, de mikor a fiúk elfordultak Athorra kacsintott. A lány szíve mintha megemelkedett volna a mellkasában és boldogan sétált ki az istállóhoz, hogy felnyergeljék a lovakat.

Mikor kiléptek az istállóhoz vezető nagy, vaskapun Arty meglepetten vette észre az őket körülvevő fehérséget. Igaz, a Nap még nem kelt fel, de az éjszaka hullott hó világított a sötétben.

- Hűha- mosolyodott el gyermeki lelkesedéssel. Egyszerűen imádta a havat. 

- Nem néztél ki az ablakon, mikor felkeltél?- ráncolta a szemöldökét Clark. Arty gondolkozás nélkül válaszolt.

- Mással voltam elfoglalva- csúszott ki a száján, mire mindhárom férfi rámeredt. Clark és Karter értetlenül, Bill pedig meglepetten. - A pihenéssel- mondta gunyorosan, amolyan ,, miért, mire gondoltatok idióták?" hangsúllyal. Clark és Karter értően bólogattak, Bill feszült válla pedig leereszkedett.