Sötét Herceg

26.

Bill elégedetten elmosolyodott. Már nem érzett, és nem hallott semmit, csak a hercegnéje ajkát az övén és az utolsó szavát. 

Athor a szobájában ült. A mahagóni íróasztalra cseppent a fekete viasz, miközben épp lepecsételt egy kimenő levelet. Félretette, eltelt egy perc, majd kettő. 

 A fekete-arany hollós pecsét már kihűlt, de ő  még mindig a elmélázva bámult maga elé. 

Szemei előtt újra meg újra lepörgött a csatamezői jelenet. Bill a saját vérében fuldokol, mire végre segítség érkezik. Bill hordágyra pakolják, majd kettő elit katona visszaviszi a legközelebbi településre. 

 Ő pedig ott maradt. Ott maradt, hogy szembenézzen a még mindig szoborrá vált bátyjával. 

- Mit csinálsz itt?- kérdezte újra suttogva Arthur. A lány nem nézett rá. Elszörnyedve bámulta remegő, véres kezét. A remegés nem akart csillapodni, egyre inkább kilengett a keze. Mi lesz Billel? Nem halhat meg. Nem. Az nem opció. Ha meg mer halni, nem is tudja, hogy mit fog csinálni. 

Némán imádkozott magában, hogy férje időben megkapja az ellátást. 

- Arty! Mit csinálsz itt?- ismételte meg a kérdést az idősebb testvér, most már sokkal erélyesebben. Arty szeme hirtelen a bátyjára villant. 

- Te mit csinálsz?- találta meg a hangját a lány. - A földben kéne feküdnöd! Erre itt vagy! Hús-vér valódban, és épp leszúrtad a legjobb barátodat!- hányta Arty a bátyja szemére, majd remegő lábakkal felállt a havas-véres földről. Remegett, de hogy a megrázkódtatástól vagy az idegtől már maga sem tudta. 

Arthurra nézett, aki még mindig elhűlve nézett a szokatlan teremtésre. 

Most már biztos volt benne. Az idegtől. Három lépéssel átszelte a kettejük közti távolságot és kicsi, gyenge pofont adott a bátyjának. 

Nem az ereje volt a lényeg, sokkal inkább az, hogy Arthur is véres legyen. Vegye már észre magát!

- Ez a te hibád- mondta a lány, de felesleges volt, hisz a tény attól tény maradt. Leszúrta...Átment rajta, mint kés a vajon. - És még csak bele sem gondolsz, hogy mit tettél. Felfogod, hogy milyen érzés téged itt látni? Mintha a halálból tértél volna vissza. És az a szomorú, hogy haragon kívül nem tudok mást érezni. Hogy tehetted ezt velünk? Te nem láttad a mamát meg a papust. Van fogalmad arról, hogy milyen volt az apámat és az anyámat olyan állapotban látni, mint amikor megkapták a levelet, hogy meghaltál? A legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám, hogy ilyen megtörten lássa a szüleit. 

Arthur csak állt. Földbegyökerezett lábakkal hallgatta kishúgát, ahogy felrója neki a bűneit.

- Te ezt nem értheted. Csak egy gye- -befejezni nem tudta, mert a lány a szavába vágott. 

- Ki nem merd mondani, hogy gyerek vagyok!- visította Arty, és kész volt puszta kézzel a bátyjának ugrani. 

Két erős kar egyszerre kapta el, így a lány konkrétan a levegőből rándult vissza. Felvont szemöldökkel fordult hátra. Clark és Karter fogták át őt két oldalról. Mindkettő komolyan nézett a lányra. A fejüket rázták, és némán sugallták, hogy ne tegye, amit tenni készül.

- Eresszetek el!- kiabálta, de egyikük szorítása sem gyengült. - Eresszetek el, ez parancs!- sosem mondta még ki ezt a szót, sosem a parancsolt senkinek, mégis egyszerre tört fel belőle minden vérszomj.

- Sajnálom hercegné, de ez most nem választható lehetőség- motyogta Karter, mire Arthur szemében meglepettség csillant. Hercegné.

- Utálná magát, ha most bántaná őt- mondta Clark halkan, de tisztelettudón. - Egyébként pedig, ha kegyed eddig Archie volt, akkor most se parancsolgasson nekünk, ha szabad kérnem- jegyezte meg, mire a lány rögtön elszégyellte magát.