Mavis White, megőrjítesz! |BEFEJEZETT|

Na, onnantól minden a feje tetejére állt az életemben

Mavis

Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Annyit nevettünk egész úton, hogy ha körülöttünk nem kezdtek volna el a többiek leszállni, fel sem tűnik, hogy megérkeztünk. Ekkor viszont a gyomrom teniszlabda méretűvé zsugorodott. Úgy éreztem, még nem állok készen.

- Azt nem kell hoznod – szólt Vincent, amikor látta, hogy a csomagomért nyújtózkodom. – Innen egyenesen a szobánkba viszik őket, nekünk nem kell még ezzel is foglalkozni.

- De a talárodat gyorsan szedd elő, abban kell megérkezni – tette hozzá Halley, aki éppen az említett ruhadarabot igazgatta magán. Nagyon jól mutatott a hosszú talár és a magas sarkú cipő együtt. Ezt érdemes megjegyeznem, már ha tudnám, hogy tettem-e el converseken kívül mást is...

Nagy nehezen kirángattam a ruhadarabot, és belátható időn belül sikerült is magamra szenvednem.

Odakint egy óriás termetű férfi éppen magához hívta az elsősöket, akik kettesével felsorakoztak előtte. A többiek az ellenkező irányba indultak. Sötét volt és hideg, a rengeteg fekete talár egybeolvadt a környezettel. A fekete- és barnahajúakból jóformán semmi sem látszott, csak néhány élénkvörös és rikító szőke hajzuhatag jelezte, hogy az illető merre halad.

Megtorpantam. Nem vagyok elsős, már ami a koromat illeti. Gyakorlatilag viszont ugyanolyan új vagyok, mint a tizenegy évesek.

- Szerintem odamegyek – böktem a gyerekek fölé tornyosuló férfire.

- Jó, rendben, Hagridot biztos tájékoztatták rólad. – Halley mosolygott, aztán megfogta Vincent kezét, és integetett. – Találkozunk a nagyteremben.

Vincent is odaintett nekem, majd csatlakoztak a felsőbb évesekhez. Tekintve, hogy a lánynak fekete, a fiúnak barna haja volt, rögtön elvesztettem őket, ahogy hátat fordítottak nekem.

Az óriásnak a derekáig sem értem, ezért jobb híján megrángattam az övét, mire meglepetten nézett le rám.

- Segíthetek valamiben? – kérdezte. Fekete szemei melegen csillogtak, hangja dörmögős és szeretetteljes volt. Nem csodáltam, hogy egy ilyen embert küldenek az elsősökért. Azonnal a szívembe lopta magát, pedig még nem is beszéltünk.

- Bocsánat, nem akarok zavarni. Mavis White vagyok, talán említették, hogy...

- Merlinre, majdnem elfeledkeztem rólad! – csapott a homlokára. A csattanásba beleremegett a lábam alatt a peron. – Ne haragudj, amiért nem szóltam előre. Menj vissza a vonatra, szegény Hermione biztosan aggódik, hogy nem vagy sehol.

- Ki az a Hermione?

- Hermione Granger. Granger professzor, mugliismeretet tanít. Mindig elfelejtem, hogy az egykori tanítványaim már nem gyerekek, hanem tanárok... - dünnyögte. – Na, menj szépen vissza. Az igazgatónő kérte, hogy ne az elsősökkel érkezz. A beosztási ceremónián találkozunk.

- Köszönöm – mosolyogtam rá.

- Sikeres évet, Mavis White – biccentett, és visszafordult az elsősökhöz. – Gyerünk, szaporán, nem késhetünk el!

Visszasétáltam a vonathoz. Egyik kocsiajtó sem csukódott még be. Gondolom, időt akartak hagyni azoknak, akik későn kapcsolnak.

Már éppen fel akartam lépni az első lépcsőfokra, amikor megjelent az ajtóban egy borvörös dísztalárba öltözött nő. Göndör haja minden szála más-más irányba állt, fejét jobbra-balra kapkodta, az arcán kétségbeesett kifejezés ült.