Mavis White, megőrjítesz! |BEFEJEZETT|

...amikor olyasmit mondtam, amit nem kellett volna

Perselus

Mivel Bones és Diaz nem nyilatkozott arról, hogy rajtuk kívül egy roxforti tanár sem vett részt a támadásban, mindegyikünket kihallgatták. Nem akartuk a diákokat egyedül hagyni, ezért kettesével-hármasával mentünk a Minisztériumba. Végül én és Minerva maradtunk a végére. Hermione elmondta, hogy még mindig Tom Green végzi a kihallgatásokat, Katharine Moon pedig jegyzőkönyvez.

- Remélem, hamar vége lesz – mondtam sokkal inkább magamnak, mint a mellettem álló Minervának.

- Ó, abban egészen biztos vagyok, hogy nem szívesen hagytál magára egy bizonyos diákot, Perselus.

A nőre néztem, és ledermedtem. Az ajkán mindentudó mosoly, a szeme sarkából engem figyelt. A szemöldökét felvonta, amikor egymásra néztünk.

Minerva tökéletesen tisztában volt vele, hogy mi van köztem és Mavis között.

- Öreg vagyok, igen, de nem ostoba. Nem mellesleg a vak is látja, milyen áhítattal néztek egymásra.

Nem mondott semmi mást. A hangjában nem volt egy szemernyi rosszindulat sem, sőt, amikor elindult befelé, nem tudta (és szerintem nem is akarta) elrejteni a mosolyát. Ennek a reakciónak pont az ellentettjére számítottam: kiakadás, letolás, kioktatás. Ehelyett mit kaptam? Megértést, elfogadást, elnézést.

- Bevallom, más reakciót vártam – szóltam a nő után.

- Ugyan, Perselus, szerintem nekem már azelőtt világos volt, mi lesz kettőtökkel, hogy egyáltalán rájöttetek volna, szerelmesek vagytok egymásba. Nem a semmiért hittem Ellie-nek, amikor elém állt azzal a feltételezéssel, hogy Miss White a bűbájtan különórája helyett veled enyeleg a bájitaltanteremben.

- Ellie rosszkor volt rossz helyen – dünnyögtem.

- Meghiszem azt! – nevetett Minerva. – El bírom képzelni, hogy néztél rá, amikor, valószínűleg, megszakított valamit.

- Nem mondták még neked, hogy túl sokat tudsz? – kérdeztem fanyar mosollyal.

- Én úgy szeretek fogalmazni, hogy jók a megérzéseim – felelte a nő. – Szeretnék kérdezni valamit. Ne nézz így rám, csak mint a barátod, nem mint a főnököd! Őszintén, eszedbe jutott Lily, amióta nem tagadod, hogy mit érzel Miss White iránt?

Felsóhajtottam. Lilyt sosem fogom elfelejteni. Azt mondják, az első szerelem meghatározó az ember életében. Valamilyen szinten örökké tart, hiszen akaratlanul is eszünkbe jut az az ember, aki először dobogtatta meg a szívünket. Közel harminc évig mindig Lily jutott eszembe, ha valaki kiejtette előttem a szerelem szót. Ezt az erős köteléket lehetetlen vállalkozás lenne kiölni belőlem. Nem is hagynám, és nem is tudnám megtenni, hogy bárki vagy bármi miatt kitöröljem az emlékeimből Lilyt. Az a lány volt az életem, még azután is meghalt. A szívem egy darabja mindig az övé lesz. A lényem egy része meghalt vele együtt.

De jött Mavis, és a szívem, a lényem maradék része, amiről azt hittem, hogy halott, feltámadt.

- Lilyért képes lettem volna meghalni, de Mavisért élni akarok – fogalmazódott meg bennem az igazság.

Minerva elégedettnek tűnt a válasszal.

- Más ember lettél, amióta ez a lány betette a lábát a Roxfortba. És ne gondold, hogy csak én vettem észre.

- Ez esetben a főnökömként kellene véleményt mondanod erről a helyzetről. – Nem szívesen kértem ki ebben a véleményét, de muszáj volt. Ő az igazgató. Ha ellenzi a kapcsolatunkat, vissza kell fognom magam, legalább amíg Mavis levizsgázik. Utána úgysem lesz beleszólása a dologba.