Mavis White, megőrjítesz! |BEFEJEZETT|

...ahogy rám szoktál mosolyogni

Mavis

Még át sem léptem a házunk küszöbét, anyu máris a nyakamba ugrott. Nevetve viszonoztam az ölelést.

- Hé, nem pont te mondtad, hogy nem lesz semmi baj, Perselus vigyáz rám? – kérdeztem, mire értetlenül nézett rám. – Ó, hát ez a fogadtatás nem éppen azt mutatja, hogy nyugodt voltál, anyu.

- Az, hogy tudtam, jó helyen vagy, nem azt jelenti, hogy nem hiányoztál, kicsim.

- Tudom – mosolyogtam rá, és ismét ölelésbe vontam. -, ti is nagyon hiányoztatok.

Lepakoltam a szobámban, a ládában csak a tankönyveket és az egyéb iskolai dolgaimat hagytam, és az ágy végébe toltam. Varázslóiskola vagy sem, jó belegondolni, hogy két hétig nem kell a tanulással foglalkoznom.

A szobám anyunak hála már karácsonyi fényárban úszott. Színváltós gömbvilágítás az ágyam felett, hóember alakú zenélő figura az asztalomon, az ablakpárkányomon műhó, az ablakomon villogó hullócsillag. A szokásos, hófehér, apró műfenyő is ott állt az ablakom alatt. Visszaléptem a ládámhoz, és kiemeltem belőle egy zsákot, amin hatalmas betűkkel az én nevem állt. Reggel, indulás előtt nyomták a kezembe a lányok.

- Boldog karácsonyt! – visították. Erre teljesen lesápadtam.

- De én... én nem készültem semmivel... Tudjátok, hiába van engedélyem, Perselus nem engedi, hogy lemenjek Roxmortsba, szóval...

- Hé! – állított le May feltartott kézzel. – Ha ettől jobban érzed magad, csak a megfelelő alkalomra vártunk, hogy odaadhassuk neked. Egy-egy roxmortsi csomag mindegyikünktől, plusz egy Vincenttől.

- Na de... - kezdtem, de ezúttal is félbeszakítottak.

- Nem karácsonyi ajándék – ismételte mosolyogva Halley. – Nem szoktunk ajándékozni karácsonykor, inkább lemegyünk az ünnepek előtti héten vajsörözni és korcsolyázni Roxmortsba. Csak nem akartuk, hogy rosszul érezd magad, amiért minden ilyen alkalomról lemaradsz. Értékeld a gesztust annyira, hogy szépen megköszönöd, elteszed, és el van felejtve.

Egyetlen hatalmas öleléssel próbáltam magamhoz vonni mind a négyüket.

- Szeretlek titeket – rebegtem. És magamban megfogadtam, hogy az első nap viszek nekik anyu überelhetetlen diós kalácsából köszönetképpen.

A zsákban lapult egy csomag Halleytől, egy Maytől, egy Vincenttől, egy nagyobb az ikrektől és meglepetésemre egy ötödik, kicsi doboz is kiesett belőle. Elefántcsont szín, fehér szatén masnival átkötve. Nem volt hozzá csatolva levél, üzenet, aláírás. Összevont szemöldökkel szuggeráltam, hátha mégis megjelenik rajta egy jel, hogy kitől van. Az is megfordult a fejemben, hogy nekem egy elmormolnom egy varázsigét, hogy a küldő lelepleződjön. Elő is húztam a ládából a pálcámat, de mielőtt sor kerülhetett volna az első kísérletemre, anyu kukkantott be az ajtón.

- Ha kipakoltál, a mosnivalót szórd a helyére! – Szerintem csak futólag akart benézni, hogy ezt közölje, de amikor meglátta az akcióra kész pálcámat, rám förmedt. – Értem én, hogy nagykorú vagy, de amíg iskolába jársz, ne lássam, hogy varázsolsz itthon!

- Jól van! – tettem fel a kezem, és visszahajítottam a csodatárgyát a ládába. – Viszem is a mosnivalót. – Felkaptam egy kupac ruhát a földről, és lementem a mosókonyhába.

Miközben a szennyesbe tettem a ruhákat, a kezembe került a bálban hordott ruhám. Egyébként is imádtam, hiszen a szüleimtől kaptam, de így, hogy egy ilyen különleges emlék köthető hozzá, még fontosabb lett. Ahogy táncoltunk a dalra, amit mintha rólunk írtak volna, tökéletes volt. Perselus ölelése mindent elmondott, és mindent világossá tett.