Egy szót kellene most írnom neked

838 61 0
                                    

Mavis


Mint kiderült, nem is volt baj, hogy mégsem tudtam elmenni beszélgetni a barátaimmal. Halley aznap este a hálóban megmutatta az eljegyzési gyűrűjét. Örömömben felsikítottam, mire a lány gyorsan a szám elé kapta a kezét.

- Halkabban! – kért mosolyogva. – Nem akarom, hogy más is meghallja.

- Persze, persze – vigyorogtam. – De, Merlinre, Halley, ez annyira csodálatos! Vincent eljegyzett! Nagyon örülök nektek!

Halley zavartan lesütötte a szemét. A bal kezét kinyújtotta maga elé, és ide-oda billentve nézte, hogyan törik meg a fény a gyűrűsujján viselt ékszeren. Egyébként ez a darab tökéletesen illett a lányhoz. Fehérarany karika, egyetlen nagy, kimagasló fekete kristállyal díszítve.

- Részleteket! – Megragadtam a barátnőm karját, és egymással szemben letelepedtünk az ágyamra. – Mindent tudni akarok!

- Biztosan erre áldozzuk fel ezt a pár órát? – kérdezte mosolyogva. - Ez az utolsó éjszakánk itt a Roxfortban. – Halley hangjából ki lehetett érezni a fájdalmat, én viszont szimplán csak le voltam döbbenve.

Az utolsó éjszaka. Máris véget ért az első és egyben utolsó évem itt, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Reggel, amikor felkelünk, még várni fog ránk a reggeli a nagyteremben, aztán visszajövünk ide, összepakolunk, és pontban tizenegykor indulunk vissza Londonba. Ez az egy év számomra olyan hihetetlenül gyorsan ért véget, ahogy elkezdődött. Semmi előzmény vagy figyelmeztetés. Egyszerűen csak vége, és pont. A torkomban gombóc nőtt a gondolatra, hogy valószínűleg most vagyok itt utoljára. Mintha arra kényszerítenének, hogy felébredjek egy meseszép álomból. Mert hát igen, ez az egy év is bekerül a soha nem feledem – pillanatok gyűjteményébe. Csodálatos embereket ismertem meg itt, igaz barátokat szereztem, rám talált a szerelem, megtaláltam a helyem abban a világban, ahová valójában tartozom, és ha lehet, saját magamat is jobban kiismerem, mint a Roxfort előtti években.

Holnap hazautazom a cuccaimért, aztán Perselus jön értem, és hozzáköltözöm. Ő vetette fel, hogy éljünk együtt a Fonó soron, miután a szüleim meghaltak. Azt mondta, semmiképpen sem akarná, hogy egyedül legyek a házban, ahol minden rájuk emlékeztet. Persze azt is hozzátette, hogy így is, úgy is megkérdezte volna, nem akarok-e a Roxfort után is vele lenni, de nem volt szükség magyarázkodásra. Ezer örömmel rábólintottam az ajánlatra. Amint megérkeztem és összepakoltam, írok a keresztszüleimnek. Johny elég tág ismeretségi körrel rendelkezik ahhoz, hogy a lehető leghamarabb el lehessen adni a szüleim házát, én pedig új életet kezdhessek.

- Soha nem fogom elfelejteni, mi mindent adott nekem ez az iskola. – Halkan beszéltem, és mélyeket lélegeztem, nehogy elsírjam magam.

- Ne érezd magad kellemetlenül – mosolygott rám Halley, és futólag letörölt egy pilláján csüngő könnycseppet. – Hihetetlen, hogy vége a diákéveknek. Nagyon fog hiányozni minden és mindenki.

- És hogyan tovább? – kérdeztem. – Mi a terved, mi leszel belőled, miután kézhez kaptuk a RAVASZ eredményeket?

A lány kihúzta magát, az arca valósággal felragyogott a kérdéstől.

- Jelentkezem gyógynövénytan tanárnak – jelentette ki büszkén. – Ötödéves korunkban minden diák személyes konzultációt folytat a házvezető tanárával, hogy mégis hogyan képzeli el az életét a Roxfort után, mivel szeretne foglalkozni. Én nem tudtam konkrét szakmát mondani Perselusnak – vele együtt én is elmosolyodtam, amikor a keresztnevén szólította imádott tanárát -, csak abban voltam biztos, hogy olyan munkát szeretnék, ami tele van kihívással, közben mégis viszonylag állandó a munkakör. Erre ő rávágta, hogy lehetnék tanár itt, a Roxfortban.

Mavis White, megőrjítesz! |BEFEJEZETT|Where stories live. Discover now