The McCall Twins {Teen Wolf ff.} [Szünetel]

46.rész: Kórház

*Másnap reggel* *Nanett szemszöge*

Hirtelen nyitottam ki a szemem és egy mély levegőt vettem, ami miatt belenyilallt a fájdalom a hasamba. Pár percig fel sem fogtam, hogy mi történt, sem azt, hogy hol vagyok, de aztán rájöttem. Bevillant előttem a csuklyás alak, majd Derek aggódó tekintete. Apropó Derek. Amikor balra fordítottam a fejemet, akkor a békésen alvó férfit pillantottam meg.

Nehézkesen felültem, majd csak ekkor szúrt szemet a tény, hogy a bal alkaromon egy fásli van. Azonnal le is tekertem az anyagot, de érintetlen volt a bőröm. Vettem egy újabb mély lélegzetet, ami ismét fájdalommal járt, de nem érdekelt, mert a tüdőm egyre nehezebben érzékelte az oxigén jelenlétét és félelem fogott el.

Tudtam, legalábbis csak sejtettem, hogy mi történhetett, viszont ezek alapján nyílvánvaló volt. Ha sejtésem nem csal, a bátyám megharapott, máskülönben meghaltam volna. Ez a tény pedig félelemmel töltött el, mert tudtam mi vár rám és már most féltem.

Pánikroham tört rám, ami már jó ideje nem volt, most pedig újra átjár a rettegés és a nehéz légzés érzése. Meleg könnyek folynak végig arcomon és egy hang sem jön ki a torkom.

-Hé, itt vagyok! - termett mellettem hirtelen Derek és átölelt, miközben simogatta a hátamat.

Az illata olyan jó volt. Az az illat, amit mindig érzek, mikor nála vagyunk. Ez el is terelte a figyelmemet, így már csak azon voltam, hogy minél tovább érezzem, ezért minden, mitől hirtelen féltem, eltűnt.

-Scott átváltoztatott? - néztem rá, miután óvatosan elhúzódtam tőle.

-Emiatt kaptál pánikrohamot, ugye? - kérdezett vissza.

-Megijedtem attól, ami rám fog várni. - feleltem egyszerűen.

-Ő sem akarta, mert tisztában volt a következményekkel, viszont, ha nem tette volna, akkor meghalsz. Bár, a golyót kitudták szedni, olyan mélyre hatolt, hogy elvéreztél volna. Miután pedig átváltoztatott, kikellett égetni a sebedet, mert farkasölő volt a töltényen. - magyarázta meg nekem, ezzel igazolva a gondolatmenetemet. - Egyébként, köszönöm. Tudom, ettől nem lesz neked jobb, de megmentettél. Amúgy meg, nem kell semmitől félned. Segíteni fogok neked, hogy megismerd az erődet, ahogy gondolom a testvéred is így fog tenni, elvégre, most már a bétája vagy. - tette hozzá.

Mielőtt bármit mondhattam volna, nyílt az ajtó és egyszerre jött be hozzám mindenki, de anyu rohant oda hozzám elsőként és szorosan átölelt. Utána pedig mindenki sorban, legvégén pedig Scott mosolygott rám.

-Nem bírtam volna ki, ha elveszítelek hugi. - súgta nekem, miközben átölelt.

-Nos, megmentettél. - feleltem, majd felvillantottam a szemem, ami saját meglepetésemre is, de első próbálkozásra sikerült.

Erre válaszul ő is felvillantotta pirosan izzó szemét, ami most más hatással volt rám. Eddig nem is törődtem vele, de most egy furcsa érzéssel tölt el és érzem, hogy ő az alfám, aki vezet engem.

-Mindannyian segítünk, hogy minél hamarabb megtanuld kezelni ezt az egészet. - lépett közelebb Liam is, akivel immáron béta társak vagyunk.

-Ez természetes. Azok után meg pláne, hogy majdnem...szóval tudod. - kereste a szavakat Malia, mert most ő is inkább vissza akart venni a szokásos nyers stílusából.

-Azok után, hogy majdnem meghaltam? Nos, nem először fordul ez elő velem szóval lassan kezdek hozzászokni. - feleltem egy halvány mosoly kíséretében.

-Azt viszont megkell jegyeznem, hogy felelőtlen, de bátor tett volt. - nézett rám anyu komolyan.

-Tudom, viszont abban a pillanatban nem gondoltam a következményekre, csak megakartam menteni Dereket. - sóhajtottam fájdalmasan.

-Tudom kincsem és büszke is vagyok rád, amiért ilyen bátran és hősiesen cselekedtél. - adott egy puszit a homlokomra.

Egyébként, nem tudom mi lesz ezután. Emberként is párszor megpróbáltak megölni, most pedig, főképp egy háború közepén, természetfelettiként mégtöbbször, viszont mindez nem olyan fontos, hiszen amíg együtt vagyunk, nem történhet baj. Majd lesz valahogy.