Nem menekülsz! (Befejezett)

2. rész

A földet bámulva haladtam az iskola felé azon a bizonyos napsütéses, hideg reggelen. Őszintén szólva nem lehetett volna semmit leolvasni az arcomról. Semmit nem éreztem.. Csak a földet pásztázva siettem. Bár talán egy kicsit izgultam apám boncolási eredményei miatt. Ma fogjuk megkapni. Szörnyű egy eset, de már több mint 5 napja történt. Így az iskolában mindenki vigasztalni , és beszélgetni próbál velem de finoman közlöm velük a magam módján hogy nincs szükségem szánalom csevegésre.

Lassan belépve az iskolába fura érzésem volt. Ami nem ritka de ez más volt mint a többi. Mielőtt megfogtam volna a kilincset hátranéztem és kicsit körbe vizsgáltam a terepet a szememmel. A mi sulinkat egy kisebb erdő veszi körül. Így kicsit eldugottabb helyen van. Nem láttam semmit és senkit ami vagy aki gyanús lett volna. De minden embernek legalább egyszer megvan az az érzés mikor valaki figyeli őt. Na nekem ez most volt meg. Fittyet hányva hátra fordultam és bementem. Hiba volt, hogy nem néztem szét normálisan.

Szokásos tekintetek fogadtak még mindig...ugyanazok mint 5 nappal ezelőtt.. békésen enném a tízóraim de pár évfolyamtársam csak úgy nézett... így inkább eltettem az ételt és olvasni kezdtem.

Hirtelen annyit vettem észre hogy Lauren barátnőm megáll a padom előtt. Felnéztem majd így szólt:

-Szia Elina! - nézett rám szomorúan és nyomottan.

- Szia Lauren! Öhm.. Történt valami? Rosszul nézel ki..- mondtam enyhe mosollyal

- Az nem kifejezés hogy történt valami...

- Bökd már ki!

- Szakítottam Marcoval...- sóhajtott majd lehajtotta fejét

- Oh.. Elmondod vagy... megbeszéljük majd később?

- Később - bólintott szinte már könnyes szemmel

- Rendben! És ne aggódj nyugi. - majd szorosan átöleltem

Mikor feleszméltünk csöpögős jelenetünkből már kezdődött is az óra így vissza kellett zökkenem a csendes, kedves, szorongó Elinához. Hurrá.

Utolsó óra után gyorsan összepakoltam, és én már készülődtem kifelé amikor baratnőm megállított az iskola ajtajában.

- Hé Elina.. tudom milyen nap van ma.. és tudom mit kapsz...csak..azt szeretném kérdezni hogy ugye elmond...

Majd közbevágtam:

- Igen, ígérem mindent elmesélek

- Rendben! - majd szinte könnyes szemmel rám mosolygott szomorúan és átölelt miközben és ezt súgta a fülembe:

- Nagyon sajnálom...Légy erős...Tudod hogy most is itt van veled

Ennek hallatán a torkom összeszorult s majd ölelésünket megszakítva eltoltam magamtól jelezve, hogy mennem kéne.

Kirohantam az ajtón és dobogó szívvel a mellkasomban siettem haza.