Merj élni! (Tom Hiddleston fanficiton 🔞)

36.

Amikor feleszmélek – akár a rossz álmokból szokás –, alig kapok levegőt, zihálásomon kívül mást nem is igazán hallok. Fehér minden, rémisztő fehérség vesz körül. Istenem, már megint kórház, gondolom riadtan, de aztán mikor elfordítom kissé a fejem és meglátom az agglegénypálmát sötétzölden fénylő leveleivel, akkor már tudom. A világ legjobb helyén vagyok, már csak két ölelő kar hiányzik a boldogságomhoz.

– Tom? – A hangom erőtlen, talán el sem hallatszik az ágy lábától messzebb, de ő mégis meghallja, vagy inkább megérzi. Hallom a közeledő lépteket, az ajtó óvatos nyitását.

– Fent vagy? – Mosolyognom kell a hangjától, annyi aggodalom van benne.

– Mi történt?

– Elájultál a napon. Miért jöttél ki?

– Mert félek egyedül. – Amikor leül, és a kezem a kezébe veszi, érzem, bűntudata van, és nem bánom. Egy kicsi lehet. – Láttalak titeket, és olyan... annyira...

– Igen? – Óvatosan mögém csúszik, előbb csak a lábát csúsztatja át a derekam mögött, és felültet, aztán szépen lassan egész testével mögém kerül.

– Annyira feleslegesnek éreztem magam.

– És most? – suttog a fülembe. Megérzem a leheletét a tarkómon, ahol a hajam a legrövidebb, csak pihés, és beleborzongok. Ráhajtom a fejem a vállára, és felé fordítom. Vágyom a csókjára, mindennél jobban. És már nem csak arra, őt akarom. Egész lényemmel, egész testemmel és lelkemmel. Megérzi ő is, megváltozik a légzése, mélyül, lassul, de az ajka egyre gyorsabban simogatja az enyémet. Ujjai a nyakamon, a vállamon csúsznak egyre lejjebb. Lélegzetemet is visszafojtom, ahogy a tenyere siklik a melltartóm alá, és várom, hogy szóvá tegye, vagy, hogy egyáltalán észrevegye, alig van már ott valami. Semmi... semmi reakció. Simogat, és becéz, és elolvadok lassan abban a burokban, amit magunk köré emel.

– A tiéd vagyok – jön ki belőlem a sóhaj, és annyira egyértelmű. A másik keze őrjítő lassan halad még lejjebb, mint a másik, és nem túloztam, amikor azt mondtam neki, hogy egyetlen érintése is elég lesz.

Rekedten felnevet, ahogy a tenyerébe lüktetek, és hiába igyekszem a sikoltásom visszafogni, meddő próbálkozás. Annyira hiányzott az érintése, olyan régen volt, hogy ott a kórházi steril ágyon együtt voltunk, hogy ennek hangot kellett, hogy adjak. Oldalt fordulok, és bújok hozzá. Kezét kihúzza a fehérneműmből és ölel magához. A derekamnál érzem, ő is vágyik rám, de ahogy az ölébe akarnék kúszni, visszatart.

– Ez csak ízelítő volt az estéhez Vöri. Előétel, kedvcsináló. Este borozunk egy kicsit, te is kapsz, kiülünk a partra, Chris tábortüzet csinál, beszélgetünk, aztán, meg majd, amihez kedvünk lesz.

– De ugye nem egymás előtt. Annyira még nem ismerem őket, hogy...

– De hülye vagy. Téged csak én láthatlak szépségem.

És téged, gondolom, de nem merem kimondani.

– Mennyi az idő?

– Lassan fél nyolc. Hoztam forrásvizet, meg egy kis reszelt uborkát meg darált húst. Itt eszel, vagy kijössz hozzánk.

– Ja, hogy ti most éppen vacsoráztatok?

Megigazítom magamon a ruhát, és megvárom, hogy kimásszon mögülem. A kezem fogja, és olyan forró az érintése, hogy önkéntelenül a homlokára teszem a kezem.

– Nem vagyok lázas, vagy nem azt nézted?

– De igen, olyan forró a kezed.

Remeg az ajka, úgy mosolyog, hogy visszafojtja a nevetését. – Emlékezz rá, hol volt az előbb? – súgja a fülembe, mire vállon verem. Az ütésem gyenge, talán ha egy légy nekiszáll, azt is jobban megérezte volna, mégis feljajdul. Hisztikirálynő, kap egy másikat is, a másik oldalra, csak hogy egyensúlyban legyenek a dolgok. Felkap, de óvatosan, és nem törődve vele, hogy kapálózok meg kiabálok, tegyen le, csak visz rendületlenül.