Merj élni! (Tom Hiddleston fanficiton 🔞)

57.

A kiáltozásra kinyílik az ajtó. Tom felkapcsolja a villanyt, és az ágyhoz fut, hogy leszedjen Chrisről.

- Te barom! - Nem olyan egyszerű ám engem lecsitítani, ha mérges vagyok, és most az vagyok. Igazán mérges. - Tom, most nézz ide - toppantok, mikor végre szilárd talajt érzek a lábam alatt. - Ezek annyira kicsik?

Chris is elhallgat, nem jajong meg káromkodik, és Tom sem csitít. Mindkettő a csupasz mellkasomat bámulja, mert elfelejtettem, hogy teljesen meztelen vagyok. Dühösen fonom karba a kezem, és ülök le a fotelbe, hogy lehetőleg minél kevesebb bőrfelület verje ki a szemüket.

- Vagyis azt akartam kérdezni, hogy...?

- Jó éjszakát - szól szelíden Tom, és int a Szöszinek, hogy húzzon ki. Lassan elcsendesedik a lakás, és nem tudom kiverni a fejemből, amit Chris mondott, főleg mert igaza van. A mérleg sem hazudik, negyvenhét kiló vagyok. Ami azt jelenti, hogy megint lement két kiló. Bámulom azt a sovány, vörös, fehérbőrű kirakatbabát, aki én lennék, és végignézek magamon. Kétségtelenül sokat fogytam, és ez nem maradhat így.

Hiába fekszem vissza, már nem tudok aludni. Inkább olvasok, a párna alól kiveszem a könyvet, és felütöm, az oldalra bökve kezdem el, de elunom azt is. Felkapom a köntösömet, és kimegyek, hogy főzzek egy kávét. Chris sem alszik, ül a kanapén, és nedves konyharuhát szorít az arcához. Felpillant, és megreszkíroz egy mosolyt.

- Mutasd - veszem ki a kezéből gyengéden a ruhát. - Ugye nem akartál ma forgatni, vagy közösségbe menni?

- Miért, annyira rossz? - Összeszorítom a szám, és megsimogatom az arcát. Ott vöröslik a körmöm nyoma, a szája feldagadt kissé, a másik oldalt pedig halványvörös, lilába átsejlő monokli éktelenkedik a szeme alatt.

- Sajnálom - próbálok mentegetőzni, de megelőz.

- Én sajnálom. Tudom, hogy min mentél át, és nem volt szép tőlem, hogy olyanokat mondtam.

- Igazad volt. Híznom kell.

- Erősödnöd inkább.

- Na, előjött a fittneszguru. Egy kiló cukrot sem tudok megemelni, hagyjál már.

Felnevet, és belecsókol a tenyerembe. Ijedten kapom el a kezem, amit szerencsére nem vesz észre.

- Te hagyjál! Akkora erő van benned Barbi, hogy azt el sem hiszed.

Már nem haragszom a Barbiért, mert érzem, hogy nem bántásként mondja. A tenyerembe nézek, aztán rá, és amikor kitárja a karját, belebújok. Kint még sötét van, a szobámból kiszűrődő halvány fény elég. Egyenletesen és mélyen veszi a levegőt, a mellkasa emelkedik és süllyed, a fejemmel együtt és a felsőtestemmel együtt. Kezem a combján, kitapintom a kőkemény izmokat. Talán tudna segíteni. Felnézek rá, és elmélázok, a szép ívű ajkán, amit a többnapos sötétbarna borosta tökéletesen keretez, a markáns orrán, az apró ráncokon a szeme körül és a homlokán.

- Mi lesz velünk Chris? - Felülök és olyan közel az arcunk, hogy meghalljuk egymás suttogását.

- Nem érdekel. Csak Tom. Elvesztettem már kétszer, többé nem... Elfogadom a feltételeit, amit csak akar, úgy lesz. Túlságosan is szeretem ahhoz, hogy elengedjem.

- És mi ketten?

- Édes kis csaj vagy te, Barbi, és elmondok valamit. Nem csak Tom választott téged, hanem én is. De ne kapd fel a vizet, jó? Mára elég volt a pofonokból - kap az arcához, és megdörzsöli. Serceg a borostája, és már értem, miért horzsolódott le a bőr a bütykeimről.

- Ezt hogy érted?

- Hogy nekem is tetszettél, amikor melletted döntöttünk. - Megemeli az állam, és már tudom. Szeretem ezt az észlényt. Jó ember, és imádja Tomot, Tom pedig őt, de közben engem is. Kellünk egymásnak. - Barbi, szerintem minden rendben lesz. Főzünk egy kávét?