Merj élni! (Tom Hiddleston fanficiton 🔞)

56.

– Ezt mégis mire véljem? – kapja le magáról a kabátot, és ledobja az előszoba közepére.

– Azt csináljuk, amit mondott a tanár úr – igyekszik Chris a maga módján oldani a feszültséget, de a poénkodás most nem illik ide. – Éppen megoldjuk az egyenletet.

Hiába akarok komoly lenni, más jön ki a számon, mint amit a részeg agyamból kikiabáló egyetlen józan agysejt akar.

– A Szöszi jól mondja – mászok le róla, és igyekszem a köntöst visszarángatni, de amint az egyik vállamra felhúzom, a másikról másik lecsusszan. Chris meg segítene, de minduntalan csak az éppen kikandikáló mellemet éri el, és zavarában megsimogatja, és bocsánatot kér tőle. Az ötödik után már feladom, és visszalököm inkább a hátára. – Gondoltam megpróbálkozunk a merőlegesen párhuzamos vonalakkal. – Felsikoltok az örömtől, hiszen ezt a nehéz mondatot egyetlen baki nélkül sikerül elmondanom. Chris velem kurjant, és felülve kapok tőle egy puszit az orrom hegyére. Meglapogatom a hasát és a mellkasát, és füttyentek egyet. – Ez igen, ez jobb, mint egy gyógymatrac, hallod-e.

Nagyon jól szórakozunk mi ketten, nem úgy Tom, aki lecövekelt az előszoba szőnyegen, és csak akkor lép előre egyet, amikor végre sikerül lemásznom Chrisről.

– Majd lassan indulnod kellene Chris – morog, és neki sikerül felhúznia a köntöst, mindkét vállamra. – Úgy látom mindent megbeszéltetek, és én már felesleges is vagyok.

– Dehogy vagy, hogy mondhatsz ilyet. Azt kívántad, hogy mi ketten a Szöszivel jóban legyünk. Teljesült a kívánságod.

– Nem teljesen erre gondoltam – bök Chris felé, aki befordul a párnák felé, és hallom, ahogy horkolni kezd.

– Mert mire gondolsz? Semmi sem történt.

– Én még ennyi semmit sem kaptam belőled amióta újra randizunk.

– Ja, hogy mi randizunk? – kacsintok rá, és megfogom a kezét. – Nem szabad neki bort adni.

– Igen, azt tudom. Inkább ne induljon most neki, nem baj, ha itt alszik? – takargatja be, és minden mozdulata szeretetről és gondoskodásról árulkodik. Belesimít a sűrű barna hajba, és halkan kuncogva nézi néhány másodpercig. – Van egy vendégszobád?

– Ő el lesz itt...

– Nekem kell – egyenesedik ki. Vár a válasszal, vagy talán csak a kérdésre kíváncsi, hogy miért akar maradni, de egyiket sem kapja meg. Nem vagyok olyan állapotban. Indulnék a hálószobába, de megrogy a térdem, és ha nem ugrik utánam, akkor bizony hasra esem a szőnyegen. – Itt meg mi történt? Ugye nem vér?

– Ugyan. Csak bor. De ha aludni szeretnél, akkor ott van még egy szoba, várj, segítek megágyazni. – Kapaszkodom a karjába, és húzom magam hozzá, egyre közelebb. Úgy szeretném mondani, hogy nem kell vendégszoba, hogy aludjon velem, de nem jön a nyelvemre. Chris felül, pislog, és figyeli, mit csinálunk. Tom elköszön, bizonygatja, hogy ő már nagyfiú, le tud feküdni egyedül is, és ha nem baj, akkor ma este kihagyja a fogmosást, mert nem készült. Chris nagyot nyögve dől el, és már félúton horkol, én meg magamat szidva botorkálok a szobámba. Leülök az ágy szélére, és nézem az ajtót. Várom. Talán valamelyik belép rajta. Szeretném, ha Tom lenne az, Istenemre mondom, nagyon szeretném, de percekig semmi.

Beletörődve vetem le a köntöst, és úgy ahogy vagyok, meztelenül burkolózom a takarómba. Akár egy hernyó, ami lehet, reggelre kirágja magát a burokból, és pillangó képében kirepül az ablakon. De lehet nem hernyó lesz, hanem egy pondró, és még az éjjel rámászok valamelyik pasira odakint. Több hónap, nem is tudom pontosan mennyi idő óta nem voltam senkivel. Josh-t engedtem magamhoz, de akkor is azt vártam, hogy vége legyen. Pislogok még néhányat a sötétben, de aztán a néma csendben elalszom. Persze ehhez hozzásegít a bor is, ami jobb, mint bármelyik altató.