Merj élni! (Tom Hiddleston fanficiton 🔞)

63.

Egész nap olyan, mint egy szerelmes kamasz. Más állapotban járkál, mosolyog maga elé, motyog, annyi csókot, mint ma, soha nem kaptam. Ott, és olyan pozíciókban kap el, hogy délutánra már elmegy minden erőm, és kimerülten heverek a kanapén, míg Tom továbbra sem tud leállni. Én is boldog vagyok, az eufória engem is átjár, és ki sem költözik belőlem, de azért árnyékot vet a nagy boldogságomnak, hogy nem hajlandó elárulni, milyen hírt kapott. Ahogy a fogadalmam is. Holnap, ha orvoshoz megyek, ha nem, rá fog kérdezni, és akkor vége. Egyetlen egy név jut eszembe, aki segíthet. Diana.

– Segítség kell – kiáltom bele a telefonba, kétségbeesetten és hadarva. Tom éppen kint beszél valakivel a kertben mobilon, és kézzel, lábbal magyaráz, nagyokat nevetve, aztán suttog, elpirul, úgyhogy biztosra merem venni, hogy Christ hívta, ami azt jelenti, sok időm van.

– Mi a baj kislányom?

– Orvos kell – suttogom a telefonba, pedig látom, hogy Tom egy tapodtat sem mozdult az aprócska kert közepéről. Olyan idilli, ahogy a harsány zöldben áll, kék pulóverben és farmerben, kipirult arccal, akár lehetne a szerelmesek tavaszának jelképe. Néha beletúr a hajába, megvakarja a tarkóját, és kissé kidugja a nyelve hegyét, hogy megérintse az ajkát vele. Szinte hallom, hogyan vált mélyre a hangja, és tudom, szerelmes szavakat suttognak egymásnak.

– Csak nem... – súg vissza Diana reménykedve, de sajnos le kell lomboznom.

– Nagyot veszekedtünk Tommal. – A légzése felgyorsul, tudom, hogy attól fél, kérdőre vonom, ezért gyorsan folytatom. – Félek. Így kezdődött akkor is, hogy hullott a hajam. Félek...

– Mindjárt ott vagyok – hallom, és aztán már csak a szaggatott jelzésből tudom, letette. Nem mondtam, hogy jöjjön, az ég szerelmére, hát le akar buktatni? Kilépek a küszöbre, és Tom hátát nézem. Rázkódik a nevetéstől, aztán valószínű megérezi, hogy figyelem, mert megfordul. Egyetlen röpke pillanatra eltűnik a mosolya, lefogja a beszélőt, és kérdőn néz rám. Lefogta... miért fogta le?

– Kivel beszélsz? – Nem mozdulok, csak támasztom tovább az ajtókeretet.

– Chrissel, csókol, hiányzol neki – dob felém egy puszit. – Mióta állsz ott?

– Csak nem titkolózol Thomas William Hiddleston? – indulok el felé. Elfordul, valamit súg a telefonba, aztán átnyújtja, és ahogy nézem a mobilt, rossz érzés kezd eluralkodni rajtam, és már várom, hogy egészen véletlenül megszakadjon a hívás, vagy, hogy ne Chris szóljon bele, hanem mondjuk egy női hang. – Szia, Chris.

Legnagyobb meglepetésemre és örömömre persze mégis Chris kurjant vissza, és fülig ér tőle a szám. Tom zavartan köhint egyet, arrébb akar lépni, de hozzábújok és átölelem a derekát. – Szia Barbi baba!

– Hiányzol nekünk – motyogom –, mikor látunk? Hiányzik a háromszög harmadik csúcsa.

– Komolyan? – nevet fel, és megbizsereg a gerincem a nevetésétől. Ez a férfi még így is szenvedélyes, ha egy sima telefonbeszélgetést folytatunk. Átjön az életigenlés, a macsóság, az ego, és bejön, ez így együtt, főleg, ha őt magát is elképzelem.

– Mit csinálsz? Ugye nem ébresztett fel a kedves vőlegényem?

– De igen, és éppen rólatok álmodtam, úgyhogy ajánlom, hogy egyszer élőben bepótoljuk, amit kénytelen voltam elmulasztani. – Tomra nézek, aki mindent hall, beleharap az ajkába, és zavartan kuncog fel. Pipiskedve adok neki egy csókot, ami kicsit hosszabbra sikeredik, mint terveztem, és egy pillanatra el is felejtem, hogy közben hívásban vagyok. Hosszan nyögök Tom szájába, főleg, hogy megragadja a csípőmet, és hozzám dörgölőzik. – Hahó! Ott vagytok még, vagy már egymásnak estetek és engem kihagytok? Jellemző, minden egyes alkalmat kérek feljegyezni, mert tartoztok nekem ugyanannyival. – Tom belenevet a számba, és kiveszi a telefont a kezemből. Kipirult az arca, ahogy az enyém is.