Merj élni! (Tom Hiddleston fanficiton 🔞)

24.

Hirtelen arra gondolok, hogy most letérdel és megkéri a kezem, de nem ez történik.

– Emlékszel, mikor azzal a lánnyal voltam kint a kontinensen?

– A szobapincérrel? – bólint. Nem egy kedves emlék, inkább terelem is róla a szót. – Figyelj oda, mindjárt jön a kérdés.

– Nem is vagy kíváncsi rá, hogy mi van a dobozban?

– Már hogyne lennék Tom.

– Akkor nézd meg. Gyerünk, nézd már meg! – A markomba nyomja a dobozt, és csak egy kézmozdulattal jelez a férfinak, aki már türelmetlenül várja, hogy folytassuk a vetélkedőt, és talán azt is, hogy végre berúghasson, vagy becsajozhasson.

Kinyitom a dobozt, és nagyot sóhajtok. Egy nyaklánc van benne, vékony, szinte alig látható aranyfonálra apró kövek felfűzve sorban. Gyönyörű. A szavam eláll tőle.

– Ez... meseszép.

– Boldog születésnapot vöri.

Most a vöriért sem harapok. – Segítesz?

Mosolyog, és a hátam mögé lép. Nem hallok semmit, csend van, mintha minden elcsendesedett volna körülöttünk. Úgy simul a nyaklánc a nyakamba, hogy szinte eggyé válik velem. Tökéletesen jó.

– Egymagam sosem tudtam volna kiválasztani a tökéletes ajándékot. Azért kellett az a lány. Te meg... – Játékosan megfenyeget. – Mit gondoltál, mit csináltam vele? Inkább ne mondj semmit.

– Köszönöm Tom. – Hozzásimulok és egy könnyed csókot nyomok az arcára. Könnyednek tűnik, miközben belül engem majd szétfeszít valami ismeretlen izgalom. – Szeretlek.

Jó, hogy mögöttem van, mert nem látja az arcom. Csak úgy kicsúszott, és már meg is bántam. Remélem, hogy nem hallotta, és nem is látom jelét. Felé fordulok, és zavaromban megcsókolom.

– Folytathatom? – kérdi a műsorvezető, kissé idegesen sziszegve a fogai között. – Akkor kérem hölgyeket, vegyenek el az asztalról egy-egy táblát és krétát, és amikor felolvasom a kérdést, írják rá a választ. Készen állnak?

Elindulok az asztalhoz, és felemelem a táblát. Remeg a kezem.

– Szóval a kérdés a következő – int a zenekar felé, és a dobos halk ütemben kezdi verni a dobot. – Mondtam, hogy eléggé intim lesz, szóval, ha nem akarnak rá válaszolni, nem kell, viszont akkor a másik pár nyerte az ötven-ezer fontot. Nos?

– Jöjjön a kérdés – bólint Gabriel.

– Tőlem kezdhetjük – helyesel Tom is. A férfi még kivár, igyekszik a feszültséget szítani, de az én párom halálos nyugodtsággal nézi az ellenfelet, ahogy őt se nagyon izgatja a fődíj. Vagyis úgy néz ki. Nem úgy az én ellenfelem, aki a körmeivel kopog az asztallapon, és alig várja, hogy túl legyen az egészen.

– A kérdés a következő. Milyen zene szólt az első együttlétük alatt? Óra indul, van rá három percük.

Lehajtom a fejem, és elpirulok. Ez tényleg elég zavarba ejtő kérdés, de szinte azonnal felvésem azt az egy szót. Rápillantok a nőre mellettem, és ő sem gondolkodik sokági, de hosszabban ír. Felnéz, és megemeli a táblát, hogy ne lássam. A férje közben töri a fejét, látom a kétségbeesést az arcán, ide hallom, ahogy a fogaskerekek kattognak az agyában, aztán felderül az arca. Tom úgy áll ott, hogy azt érem, vége, elbuktunk. Az állát dörzsöli, aztán a nyakát vakarja, és zsebre dugja a kezét.

– Letelt a három perc. Tom, ugye nem baj, ha az idősebekkel kezdjük.

– Nem, sőt akartam is kérni.