Merj élni! (Tom Hiddleston fanficiton 🔞)

82.

Ahogy veszem fel a ruhát, úgy tér vissza az erőm, kezd forrósodni a vérem, lüktet fel a szívem, és gyorsul a légzés. Akár egy második bőr, úgy simul a testemre a selyem, hűvösen, simogatóan. Kissé megemelkedem, ahogy a cipőbe bújok, és önkéntelenül is kihúzom magam. Váll hátra, állat fel. Claire a nyakamba teszi a láncot, ami megcsillan a függönyök közt betörő fénycsíkban. Pont az arcomra és a nyakamra vetül, tisztává, élettel telivé varázsolva. Van ennek a pillanatnak valami megmagyarázhatatlan varázsa, ahogy a szálló por kavarogni, örvényleni kezd az arcom előtt. Csillagpor lehet, semmi más, ez illik most ide. Illatoznak a virágok, mert Tom újakat hozat minden áldott nap. túlcsordulok, érzem, hogy nem kell sok, és sírni kezdek, leolvasztva azt a kevés sminket is, amit Claire olyan sok könyörgésre tudott felrakni rám. Eltüntette a sötét karikákat a szemem alól, színe lett az arcomnak, az ajkam pedig vastagabbnak tűnik. Ilyen voltam néhány hónappal ezelőtt, amikor még azt hittem, előttem az egész élet, hogy a férfi mellettem mindentől megvéd. Nem hibáztatom, Isten ments, dehogy, csakis magamat. De már magamnak is megbocsájtottam, már csak azért imádkozom, hogy ő is meg tudjon. Csokrom nincs, a legszebb Chilei rózsát választom, a legvirulóbbat. Claire felkap, figyelem arcának minden rezzenését, ahogy visz le a lépcsőn, és mielőtt beletenne a kocsiba, megcsókolom az arcát. Megáll a mozdulatban, könnybe lábad a szeme.

– Nehogy elsírd már magad – dörrenek rá kedvesen. – Elkenődik a szemfestéked, és arra aztán várhatsz, hogy helyre hozom. Éppen férjhez megyek, és te ott leszel mögöttem, ha megfutamodnék.

– Nem tennél ilyet, olyan hangosan fogod kimondani az igent, hogy azt a túlparton is hallani fogják.

Elhelyezkedem a székben, elrendezi a ruha ráncait, a fátylat, és guggolva marad. – Kérdeztél tőlem valamit. Tudod... elfutottam, de már ki merem mondani. Szeretlek, és bár te azt hiszed, úgy, akár egy barátot, hidd el, ez már régen túlmutat azon. Nem tudom, mikor ébredtem úgy fel reggel, hogy mást gondolok, de nem is számít. Önző módon azt hittem, kettőtök közt nem jön rendbe a dolog, hogy rám leszel utalva, és ápolhatlak még sokáig. Álmodtam róla, hogy egyszer majd bevallok mindent, és te nem szólsz semmit, csak viszonzod... Ne haragudj, kérlek, bocsáss meg. És a másik, hogy hordjam ki a gyerekedet. Örömmel megteszem, de többet ne várj. Nem lehetek az anyja, nem bírnám ki, hogy amikor rám mosolyog, téged látlak, és beleőrülnék a hiányodba. Soha nem szeretném úgy, mint téged, pedig ő ezt várná tőlem. Megszülöm, és kilépek az életéből. Te vagy az anyja, téged szeressen még úgy is, hogy soha nem láthat, nem hallhat. Majd nézze azokat a képeket, amiken mosolyogsz, erről a napról szóló videót, és tudja, mindennél jobban akartad őt, és szeretted már akkor is, amikor még csak gondolat volt és vágy. Akartam, hogy ezeket mind tudd, és ha így is elfogadod, akkor benne vagyok.

Lassan emelkedik fel, és megfogja a kezem. Tudtam én, hogy máshogy néz rám egy ideje, hogy a fiúk előtt annyira hallgatag és néha goromba. A szék mögé lép, és megtaszít. Keserűen nézek magam elé, a virágra az ölembe, és ahogy nyílik az ajtó, szeretném becsukni, és lefújni ezt az egészet. Nem miatta, magam miatt. Nem állok készen rá? Dehogy is nem! Mégis, félek.

Virágokból font boltívet épített valaki a partra, és ők már ott várnak a fényben. Elállt a szél, pedig itt mindig fúj, és a felhők is kedvesen húzódtak félre a nap elől. Ennek ilyennek kell lennie, ilyen tökéletesnek. Gurul velem a kocsi, és aki a parton áll, most mind felém fordul. Chris bólint, és megérinti Tom vállát, aki valamit a cipője orrával bökdös. Talán egy apró kavics nem úgy fekszik a többi között, ahogy azt ő megálmodta, ki tudja. Felkapja a fejét, zavarban van, látom rajta. Harapja az ajkát, és ujjaival a haját fésüli át. Sötét öltönyben és nefelejcskék ingben ő maga is tökéletes. Claire megáll, elmegy mellettem, és Tom értetlenül pillant hátra, de Chris nyugodt arcát látva ellazul. Itt az idő. Megmarkolom a virág szárát, a számba veszem, és óvatosan harapok rá. Keserű ízzel tölti meg a szám, mintha így állna bosszút. Markolom a kocsi karfáját, és feltolom magam. Nem kell cipő, nem is tudom hogy gondoltam, hogy a kavicsok között majd magassarkóban fogok botorkálni, inkább ledobom magamról, aztán nagy levegőt veszek, és felállok. Csak Tomot nézem, aki még a száját is eltátja, mint aki csodát lát. Kiveszem a számból a virágot, és lassan indulok feléjük, felé. Talpam alatt elsimulnak a hűvös kavicsok, és egyik sem szúr vagy nyom meg. Mintha szirmokon járnék, könnyedén, súlytalanul. Tom szeme könnybe lábad, megindulna felém, de Chris megragadja, és súg valamit a fülébe. Ránéz, elképedve, aztán megragadja, és összeölelkeznek. Nem tudom, mit mondhatott neki, de nem is számít. Nincs zene, én mégis hallom a legcsodásabb muzsikát, amit elképzelni lehet. Már csak pár lépés választ el, és nem remegek, nem fáradok, vonz Tom, és a csodálatosan szürke szempár, a mosoly, amibe beleszerettem. Amikor a kezem a tenyerébe simul, akkor gyengülök el egy fél pillanatra, de ez nem az izmaimból jön, mélyebbről, talán a lelkemből.