Merj élni! (Tom Hiddleston fanficiton 🔞)

25.

Hátát az ágy támlájának dönti, én pedig befészkelem magam a lábai közé. Nyirkos a mellkasa, de nem zavar. Kezünk összefűzve, szeretem, mikor így fekszünk. Egész testével ölel, hosszú lábait átfonja rajtam, és így olyanok vagyunk, mint egy teknősbéka. Én a béka és ő a páncélom. Mert az is. Megvéd majd mindentől, tudom.

– Milyen pici a kezed – szól eltűnődve, és összeérintjük. Valóban. Az én ujjaim vége az első ujjperceinél vannak.

– Neked meg mindened hatalmas, a kezed is. Nem is értem, hogy lehet ekkora tenyere valakinek és ilyen hosszú ujjai.

– Nem csak az ujjaim hosszúak – kuncog és belerázkódok a nevetésébe.

– Neked legalább teljesült az álmod, amire minden pasi vágyik. Hosszú és vastag...

– Ki ne mondd – fogja be hatalmas tenyerével a szám, de belenyalok. – Fúj!

– Bezzeg az előbb nem fújoltál. – Fészkelődni kezdek, hogy kicsit feljebb ülhessek, hogy kényelmesebb legyen. – Még nem is meséltél az álmodról. Van egyáltalán olyanod? Ami sosem teljesedik be, mégis mindennél jobban vágysz rá?

– Hogyne lenne, mindenkinek van egy álma, nekem több is.

– De az az egy... az, ami még számodra is lehetetlen.

Megváltozik a légzése, a mély egyenletesből átmegy kapkodóba. Nem tudom ezt a fészkelődésem váltotta ki, vagy a lehetetlen álomra emlékezés. Az ölelése lanyhul, és a lábát is az enyém mellé teszi. Rémesen hosszú az is, a fél lábszáránál ér véget az enyém. A talpáról meg nem is beszélve. Az én harminchat és feles lábam eltörpül az övé mellett. Érdekes, hogy ez a méretkülönbség kettőnk között mennyire nem okoz gondot az ágyban. Ott tökéletes az összhang, mintha ezer éve együtt lennénk. Tudom, mit szeret és mit nem. A rezdüléséből érzem, mikor közeleg a végéhez, ahogy ő is tudja, én mire vágyom. Néha az az érzésem van, hogy belelát a fejemben.

– Bond – fújja ki a levegőt olyan erővel, hogy majdnem felülök tőle.

– Hogy micsoda? Bond akarsz lenni?

– Azt mondtad lehetetlen álom...hát nekem ez az. Az egyik... De ez a legelérhetetlenebb.

– Miért? Nem vagy elég angol? Vagy nem vagy elég gentleman?

– Nem vagyok elég kemény, állítólag ez az indok.

– Igazuk van. Valóban nem vagy elég kemény – mozgatom meg magam, kicsit hozzá dörgölőzöm, és az ajkamba harapok. Nem szeretem, ha szomorú, és magam okolom most ezért. Kellett nekem ilyet kérdezni.

– Csináld csak, mocorogj, aztán majd vállald a következményeket – harap a nyakamba, és érezhetően felkeltettem az érdeklődését. – Még hogy nem vagyok elég kemény.

– Ezt nem nekem kell bizonygatnod, én már tudom. – Megáll a keze – pedig már olyan kellemesen rásimult a mellemre –, és nem csak hogy megáll, hanem el is kapja onnan. Kissé meglök, és kimászik mögülem.

Ijedten kapom magam elé a párnát, hiszen más már nincs az ágyon rajtam kívül. Mindent lelökdöstünk, mert útban volt. Dühösen rúg a papucsába, felveszi a köntöst, és kimegy az erkélyre. Talán valami rosszat mondtam? Egészen biztosan, hiszen ilyet nem csinált még. Meglökött, igaz nem volt goromba, de akkor is. Vártam néhány percet, hogy visszajön, és bocsánatot kér, de aztán inkább kimentem utána. Biztosan nem szándékos volt, akkor meg nem is tudja, hogy ezért én most megsértve érzem magam. Én is felveszem a köntösöm, de amint kilépek a levegőre, megborzongok. Vágyakozva nézek vissza a földön heverő paplanra.