Merj élni! (Tom Hiddleston fanficiton 🔞)

16.

Késő délelőtt van már, mikor eszembe jut Gabriel. Semmi üzenet, és ezt jelnek veszem. Ha elindult volna, már itt lenne, velem. De nincs itt, viszont itt van Tom. Én meg tegnap este olyan voltam, mint egy pironkodó szűzlány. Mondjuk ő sem törte nagyon magát, hogy marasztaljon, de mindegy is. Legalább ismét bebizonyítottam neki, hogy jól választott. Nem fogok a karjaiba omolni. De hogy még eddig nem keresett, az azért furcsa.

Óvatosan kopogok az ajtaján, olyan halkan, hogy nem is kárhoztathatom érte, ha nem nyit ajtót. Várok kicsit, és indulok vissza inkább, mikor meglátom. A tegnapi pincérlánnyal beszélget, nagyokat nevetve, önfeledten. A lány a haját birizgálja, és végig simít a nyakán. Egyértelmű jelzés, hogy bejön neki Tom. Mondjuk kinek nem? Én meg a látottakra olyan féltékenységet érzek, mint még soha. Akarom én ezt? Mert nyilvánvaló, hogy Tom udvariasságból beszélget vele, és nem ő lesz életében az egyetlen. Apró kis flörtök a rajongókkal, riporterekkel, kolléganőkkel a forgatások alatt. Inkább nem. Köszönöm szépen. Maradok az egyszerű emberek, egyszerű életénél.

- Barbara - néz rám csillogó szemekkel és kurtán, gyorsan elköszön a lánytól. Azon látom a bosszúságot, és ahogy rám néz, abban minden benne van. - Kijelentkeztem, mehetünk vissza a hajóra.

- Én inkább, nem is tudom. Inkább hazamennék - nézek rá, és nagyot sóhajtok.

- Egészen biztosan ezt akarod? - bólintok, hogy igen, de most végre látom rajta az ellenkezést. Megfogja a kezem, és elindulunk le a lifttel.

- A csomagunkat majd utánunk hozzák, már mindent elintéztem. Szó sem lehet róla, hogy feladd ezt az egészet. Már tényleg önfeledten élvezheted az utat, hiszen minden rendben, ugye?

Nem mutathatom, hogy milyen kétségek vannak bennem, hogy a félelem még jobban elhatalmasodik bennem, mint akkor éreztem magam, mikor halálos betegnek gondoltam magam. Mereven mosolygok és bólogatok. Végül is, mi változott? Semmi. Az ujjaink összesimulnak, felkapja a napszemüvegét, mikor kilépünk a hotelből, és int, hogy induljunk a kikötő felé. Már messziről látszik a Magnifica, és ekkor tudatosul bennem, milyen hatalmas is az a hajó. Mellette minden más eltörpül. Hihetetlen látvány, és valamiért büszkévé tesz, hogy ezen utazom, ahogy az is, hogy Tom velem van. Mivel értem ezt el? Hogy nem ismerem a filmjeit, csupán ennyi elég lenne? A hajamba kap a kikötői szél, és körbeöleli a nyakam, a vállamat simogatja, amit a ruhám szabadon hagy. Megáll, mintha észrevenné a csiklandó kellemes érzést, és elengedi a kezem.

- Ezt meg kell örökítenem, várj, és ne mozdulj. - Hátrálni kezd, a mobilját maga elé tartja, és fényképez. Aztán megmutatja. Egy vörös hajú lányt látok, aki nagy, álmodozó szemekkel a semmibe réved. Ez volnék én? Milyen szép vagyok. - Csodálatosan szép vagy.

Úgy helyesel, mintha hallaná a gondolataimat, és ha ő mondja, el is hiszem. Szép vagyok, fiatal vagyok, és egészséges. Vajon mi baj lehet?

- Üdvözlöm újra a fedélzeten - köszön rám Simon, és közben félszegen mosolyodik Tomra is, aki csak biccent felé, és óvón öleli át a derekamat. Talán egyszer elmondja majd, hogy mi volt az, amin úgy összekaptak pár napja. Érzem a két férfi között a feszültséget, látom az arcukon, hogy merevednek meg az izmaik, és Tom görcsösen szorítja össze az állkapcsát. Tol maga előtt, és közben úgy vigyáz rám, mintha hímes tojásból lennék.

- Nem bírom ezt a tagot.

- Szerintem meg kedves - nézek vissza rá, és Tom kiköp.

- Visszakísérlek a kabinodba, és hozatok ebédet.

- Megkérdezhetem, hogy azért a börtönömből ugye majd kapok néha eltávot?

Megállít, mert néhány gyerek futva közelít a folyosón, és szembe fordulva elém áll. Nézzük egymást, és csendben megvárjuk, hogy újra egyedül legyünk. Vajon engem védett, vagy magát? Megragadja a kezem, és húzni kezd. Sokkal gyorsabban, mint eddig.