Csillaghullás

17.

Tizenhetedik fejezet, amelyben Osszián gondolkodik

Bálint az új év második napjának délutánján jelentkezett először, de erről Osszián semmit sem tudott.

Ő inkább annak örült, hogy az első iskolai nap csak hatodikán kezdődik, így rengeteg ideje volt még, hogy felkészüljön rá. A mobilját új év óta a párnája alatt tartotta, és nem lépett be sem az igazi, sem az ál Facebookjára. Helyette rajzolt.

Alakokat, mozdulatokat, testrészeket. Keresett egy ingyenes rajzkurzust a testek ábrázolásáról és teljesen beletemetkezett a videókba. Minden egyes javasolt feladatot elvégzett és élvezte, hogy semmi mással sem kell törődnie. Nem akart mással törődni.
Rájött, hogy szeretné megkapni egy hónapra a városi kiállítási termet, majd telerakni a saját rajzaival és festményeivel. Olyan ambíciók törtek elő belőle, aminek a tudatában sem volt, hogy megvannak benne. Nyerni akart a pályázaton.

Az első nap nagyon figyelt rá, hogy a Bálint-téma közelébe se merészkedjen. De amikor a második nap az egyik feladat az volt, hogy csukd be a szemed, és rajzold le a legelső képet, ami bevillan, akkor Osszián Bálint arcát, szeplőit, és ajkát látta maga előtt, ahogy lehajol hozzá. Lerajzolta, és innen megint nem volt megállás. Harmadikára az egész szobáját beborította Bálint. Ha csak kart kellett rajzolni, Osszián akkor is Bálint karjára gondolt, ha lábat, akkor előkereste azt a rajzot, amit Bálintról készített a fakton, és annak segítségével dolgozott.

Éppen szemet gyakorolt rajzolni az egyik feladat javaslatai szerint, sárgászöld szemet, amikor arra lett figyelmes, hogy valaki beszél hozzá.

– ...de ha nincsen kedved, nem baj, látom nagyon elfoglalt vagy – fejezte be az apja a mondatot. Osszián hátrafordult, és az ajtóban álló férfire nézett, aki egy bögre teát tartott a kezében. Nem tudott beljebb lépni, mert a parkettát Osszián telepakolta a Bálintról készült rajzokkal.

Az apja a rengeteg Bálintot nézte. Osszián zavarában felugrott, de a lába beleakadt a gurulós szék kerekébe, és majdnem hasra esett igyekezetében. Vörös arccal guggolt le, hogy összeszedje a rajzokat.

– Nagyon szépek – mosolygott rá az apja. – Nem sokat értek hozzá, de nagyon jó látni azt, hogy ennyire elhivatott vagy és ilyen szorgalmasan gyakorolsz.

Osszián felállt, majd a hóna alá kapta a legalább húsz lapból álló kupacot.

– Igyekszem. Február elsejére ígérik a pályázat eredményhirdetését. Jó lenne bekerülni a shortlistre.

– Bálintot fogod rajzolni? – kérdezte az apja komoly hangon. Osszián meglepődött, mert az apja általában nem szerette vezetni a beszélgetéseket, ő volt a jó hallgatóság, aki hagyta, hogy a partnere annyit áruljon el, amennyit szeretne.

– Nem tudom. Én... sosem akarom őt rajzolni, de végül mégis mindig őt sikerül. – Osszián elhallgatott és megvonta a vállát. Aztán az asztala mellett heverő barna mappához lépett, és beletette a sok-sok Bálintrajzot. Alig lehetett bekötni, olyan sok volt benne.

– Hallottál már a múzsa fogalmáról, ugye? – kérdezte az apja, miközben belekortyolt a teájába. Osszián rámeredt. Az apja nyájas arccal nézett rá, szemében megértés ült. Szája elé emelte a két kezében melengetett bögrét, majd belefújt.

– Nem hiszek a múzsában – felelte Osszián.

– Miért?

– Mert túl sokat jelent. – Az apja értetlenül összevonta a szemöldökét, mire Osszián folytatta. – Túl nagy lépés az, ha a művész megnevezi a múzsáját. Visszavonhatatlan. És ha egy napon ez a múzsa eltűnik, ha többé nem lesz jelen a művész életében, akkor jön a reménytelenség. Évek telhetnek el, mire új témát talál és...