Csillaghullás

24.

Huszonnegyedik fejezet, amelyben Osszián videócsetel

A szobába bágyadtan sütött a délutáni napfény. Osszián a harmadik napja csinálta ugyanazt: sitcom sorozatokat nézett. Egyik részt a másik után, de valójában fogalma sem volt, hogy melyik miről szól. Az asztalán a rajzeszközök ugyanúgy hevertek ott, mint mikor sétálni indult a verekedés napján.

A tekintete időnként a barna mappára kalandozott, ami tele volt a Bálintról készült rajzokkal. Ilyenkor aztán hamar észbekapott, megrázta a fejét, és a képernyőhöz fordult. Bálint hiánya néha úgy vágta pofon, ahogyan még Barnának sem sikerült.

Osszián nem tudta, mi lehet a suliban. Vajon elterjedt a hír, hogy Barna mire képes? Osszián visszadőlt a párnájára, és behunyta a szemét. Nehéz hét állt mögötte.

Amikor beértek a kórházba taxival, már este tíz volt. Osszián hiába nyaggatta Viktort, hogy menjen haza, a fiú nem tágított mellőle. Elvitték röntgenre, és amikor végeztek, Viktor ott várta. Akkor is ott állt, amikor a mosolygós, nagyszakállas Gerenci doktor a leleteket lobogtatva elmondta neki, hogy ez bizony sajkacsont törés. Műtét és négy hét gipsz kell a gyógyuláshoz. Utána pedig sok torna és kitartás.

– Én... szeretek rajzolni – nyögte Osszián riadtan.

Gerenci doktor bólintott, mintha tudta volna, hogy Osszián nem mondta ki a lényeget, a szívét szorongató kérdést. Lassan születő, komótosan pergő szavakkal adta vissza Ossziánnak a reményt:

– Minden csak rajtad múlik. Én úgy gondolom, hogy kitartással és gyakorlással hamar visszatérhetsz a rajzoláshoz.

– Milyen hamar?

– Talán nyárra.

Viktor torkán kiszaladt egy csalódott nyögés. Osszián lehajtotta a fejét, és a nyelvére harapott, hogy el ne sírja magát. Megérdemelte, bíznia kellett volna Bálintban. Okosabbnak kellett volna lennie. Sejtenie kellett volna a csapdát. Volna, volna, volna. Mintha az egész életét csak megbánt múltbéli cselekedetekből tákolták volna össze.

A doktor részletesen ismertette a műtétet, ami helyi érzéstelenítéssel zajlott. Osszián törött csontjába egy szegecset juttatnak be egy apró lyukon keresztül. Rutinműtét, bemosakodással együtt maximum fél óra, és nem kell semmitől sem tartania. Azt is elmondta, hogy a műtéthez Osszián aláírása mellett még az egyik szülő beleegyezése is kelleni fog. Amikor Osszián megkapta az ágyát, Viktor még mindig nem hagyta magára, csupán a sarokba húzódott, és a padlót fixírozva próbált a legkevésbé sem jelen lenni. Osszián a törött képernyős telefonjára nézett. A jobb felső sarokban apró vonalak szabdalták szét az üveget. A verekedés emlékére született, mint egy elrontott festettüveg kompozíció. Felsóhajtott, majd a hívásindításra nyomott éjfél előtt kettő perccel.

– Ne légy dühös – kezdte, amikor meghallotta az anyja álmos hangját a vonal túloldalán.

– Oszkó...

– Kórházban vagyok.

Osszián látta maga előtt az anyját, ahogyan hirtelen ülésbe tornássza magát az ágyon. Hallotta a takarósuhogást is.

– Mi történt?

Osszián egy pillanatig elgondolkozott, milyen lenne hazudni, például azt mondani, leesett a bicikliről, megbotlott a lépcsőn, vagy esetleg hogy Auróra lelökte. De ahogyan a lüktető, lassan feldagadó csuklójára nézett, tudta, hogy ezt nem tudja, és nem is akarja megoldani egyedül.

– Verekedtem. Eltört az egyik kéztőcsontom. – Bármennyire is próbálkozott nyugodtnak hangzani, megcsuklott a hangja. Azzal, hogy kimondta, mintha minden kőbe vésetett volna. Az elvesztett pályázat, a rajzolás, az élete. – Haza kellene jönni, hogy aláírd a műtétbe beleegyező nyilatkozatot.