Csillaghullás

7.

Hetedik fejezet, amelyben Osszián nem megy moziba

„Osszián hátradöntötte a fejét a falnak, és a csillagos eget nézte. A nyári forróságtól nem tudott aludni, így kimenekült a kertbe. A ház falára árnyékokat vetett a telihold és az utcai lámpa fényköre. Biztos volt benne, hogy alszik körülötte a világ, de ekkor a kapu előtt megreccsent valami. Osszián felkapta a fejét és a hang irányába nézett. Némán telt az idő, mígnem újra meghallotta a hangot. Mintha apró gallyakon súrlódna valami.

Nagy levegőt vett, felállt a helyéről és elindult a kapu felé. A sötétség az egyébként fűzöldre festett vaskaput szürkére színezte át. Osszián halkan osont, vigyázva, hogy ne lépjen a járda oldalán lévő apró, fehér kavicsok közé. Aztán megmarkolta a kilincset és gondolkodás nélkül rántotta fel.

Bálint a túloldalon felüvöltött, hátralépett egyet, aztán sikeresen megbotlott és felborult a biciklijével.

- Te meg mi a szart keresel itt? - kérdezte döbbenten Osszián, és nem is tudta, örül-e Bálintnak, és annak, hogy nem egy késelő sorozatgyilkost talált a kapu előtt.

- Erre jártam.

- Fél egy van.

- Edzés. Tudod, a focihoz. Meccs előtti héten mindig sokat biciklizem, edzi a lábizmokat és...

Bálint elhallgatott és inkább nekilátott kikászálódni a bicikli alól. Osszián nem bírta mozdulatlanul nézni a szerencsétlenkedését, inkább lehajolt és segített neki megtartani a biciklit.

- Kösz - lihegte Bálint, miután talpra kecmergett, és leporolta a nadrágját.

- Tényleg véletlenül jártál erre?

- Ja, aztán megláttalak a kertben. Tudod, egy hónap múlva érettségi, és ha nem lesz legalább négyesem, akkor anyám katonai sulival fenyegetőzik."

Osszián felröhögött. Mi ez, valami amerikai tiniregény, ahol a rossz fiút elküldik a katonai suliba megjavulni? Tény, hogy az IHYBILY-nak voltak jó pillanatai, de a rosszak ettől csak még jobban fájtak.

Osszián azért mégis visszafordult a történethez. Szombat hajnal volt, és hiába próbált, nem sikerült elaludnia. A mobil negyed kettőt mutatott. Aludt körülötte az egész világ.

„- Nem - mondta határozottan Osszián.

- Adok valamit cserébe.

- Mégis mi kéne nekem tőled? - húzta fel az orrát Osszián.

- Beszélek Rókával, hogy álljon le a piszkálásoddal.

- Ezt magadtól is megtehetnéd, ha nem lennél pöcs, de mindegy. Meg tudom védeni magam.

- Ó, igen, azt éreztem. - Azzal Bálint végigsimított az álla vonalán, pont ott, ahol Osszián megütötte.

- Hagyjuk egymást békén, jó?

Osszián hátat fordított, és a keze már a kilincsen volt, amikor mögötte Bálint halkan megszólalt.

- Mi van, ha én nem akarlak békén hagyni? - Osszián hezitált. Nem akarta hallani, az agya tudta is ezt. De a mellkasában dübörgő szíve összeszorult. Bálint tovább beszélt. - Mi van, ha folyton arra a csókra gondolok? Ha bármit teszek, nem tudom elfelejteni, hogy...

Osszián feltépte a vaskaput, berontott rajta, és hatalmas csattanással csapta vissza a helyére, meg sem állt a bejárati ajtóig, onnan pedig a szobájáig. Az emeleten lévő szobában nem merte felkapcsolni a villanyt, hogy odakint Bálint ne lássa, hogy Osszián hol van. Óvatosan az ablakhoz settenkedett, félrehúzta a függönyt, de az utca üres volt. Bálint eltekert és Osszián csak a belsőjében érezte a kavargást. Bálint csókja után ő is összezavarodott, de aztán az érzés elmúlt! És Osszián abban reménykedett, hogy soha nem is tér vissza..."