Csillaghullás

19.

Tizenkilencedik fejezet, amelyben Osszián focimeccsre megy

Ossziánnak lyukas volt az első két órája, így ő ráért.  A szobájából figyelte a húga mozdulatait. Auróra morcos volt és Osszián biztosan tudta, a húgát valami nyomasztja. Reménykedett benne, hogy egy rémesen nehéz dolgozatról vagy felelésről van szó, és nem Rókáról.

Auróra olyan lassan kötötte a bakancsát, mintha direkt el akarna késni. Kitűzői csilingeltek a hátizsákján, ahogy szorosabbra húzta a cipőfűzőt. Egy szivárványos is ott fityegett a táska közepén.

– Nincs kedved elkísérni? – kérdezte Auróra halkan, és Osszián ekkor kezdte sejteni, hogy nagy gond van. Szó nélkül felöltözött ő is, és együtt indultak útnak.

– Minden oké? – kezdte óvatosan, amikor három utcából már csak kettő volt hátra a suliig, de Auróra még nem szólalt meg. – Összevesztetek Grétivel?

Mivel Auróra reggelente általában Grétivel ment suliba, ezért Osszián szeretett volna ebben reménykedni.

– Dehogy. Csak... nem volt kedvem senki más társaságához. Egyedül lenni meg... nem jó.

– Au, valami baj történt? – állította meg Osszián Aurórát a könyökénél fogva.

– Csak... – nézett rá Auróra, aztán elkapta a tekintetét, és megrázta a fejét. – Semmi. Mindegy, minden oké.

Osszián tudta, hogy történt valami, de fogalma sem volt, mit kezdjen Aurórával, aki, ha problémája volt, általában bezárkózott, és még nehezebben lehetett belőle kihúzni bármit is.

Tovább indultak. Osszián gondolatai Auróra körül dongtak, mint megkergült méhecskék. Csendben lesétálták a maradék két utcát is. Auróra mintha minden lépéssel egyre lassabban és lassabban haladt volna.

– Ott van a sul...

– Oké – sóhajtott a lány. – Késik.

Osszián megbotlott a lábában. Aztán Aurórára bámult, aki a járdát pásztázta. Mögöttük feltűnt Auróra egyik évfolyamtársa. Osszián a járda szélére húzta a húgát, és közelebb lépett hozzá.

– Te most...

– A buli óta. November 22.

– Baszki – Osszián megvakarta a tarkóját. Aztán felsóhajtott, mert tudta, meg kell kérdeznie. – Lefeküdtél Devecserivel?

Auróra hallgatott. Olyan hosszú ideig, hogy Osszián elengedte, és nekidőlt a mellette húzódó kerítésnek.

– Lefeküdtetek – nyögte.

– Nem igazán.

– Hogy lehet azt nem igazán csinálni? – csattant fel túl hangosan. Néhány iskolába igyekvő diák feléjük fordult.

– Mi nem... tettük be, csak... – Auróra a földet bámulta vöröslő arccal.

Osszián nem készült fel erre. Tudta, hogy ha nem vigyáz, pillanatokon belül elönti a pánik, és akkor a lehető leghülyébben fog viselkedni, hibáztatni fog, meg faggatózni, hogy Aurórának mégis mikor volt alkalma ilyen közel kerülni Devecserihez.

Erőltette magát, hogy nyugodt maradjon. Annak kellett lennie. Auróra számított rá, bízott benne, és Osszián nem akart csalódást okozni.

– Gyere – fogta meg Auróra csuklóját. A húga riadt tekintettel bámult rá, de szó nélkül követte. Osszián az első kanyarnál jobbra fordult, aztán balra. Percekkel később ott álltak a DM előtt. Auróra riadt tekintettel nézett fel a bolt feliratára.