Csillaghullás

23.

Huszonharmadik fejezet, amelyben Osszián egyedül marad

Osszián szótlanul ült az ágyban, és a földön heverő, lehullott csillagokat szemlélte a reggeli bágyadt napsütésben. Tompán zúgtak a gondolatai, mintha a fejében minden egy másik szobában lévő tévéből szólt volna. Napvilágnál még valóságosabbnak tűnt a pusztítás. Tudta, hogy az öntapadó csillagok soha többé nem fognak visszaragadni.

– Kisfiam, jó lenne, ha... – nyitott be az anyja, és az ajtót nekivágta a még mindig a szobában álló fémlétrának. – Mi a...

Az anyja rágyalogolt pár csillagra, majd riadtan tántorodott vissza. Aztán felnézett Ossziánra és megremegett a szája.

– Tudod? Honnan tudod? Engem csak reggel hívtak – suttogta az anyja.

Osszián szívébe mély barázdát szántott a félelem.

– Anya – kezdte, de meg kellett köszörülnie a torkát. – Mi történt?

– Nem tudod? Azt hittem, azért... – nézett az anyja a földre szóródott csillagokra.

– Apával van valami? – kérdezte riadtan Osszián.

Az anyja bólintott, majd közelebb lépdelt, és leült Osszián ágyára. Kezét összefonva az ölébe ejtette. Osszián legszívesebben ráüvöltött volna, hogy mondja már, de az anyja csak nagyot nyelt, és próbálta visszafogni a könnyeit.

– Anya? – suttogta páni félelemmel Osszián.

Az anyja nem nézett rá, a kezéhez beszélt, amikor végre megszólalt:

– Felhívott apád egyik munkatársa. Tegnap délután baleset történt az építkezésen. Apa karja megsérült. Megműtötték, most még altatásban van.

Osszián dermedten bámult maga elé. Minden porcikájában ott cikázott a riadalom, hogy mi van, ha az apja tényleg nagyon megsérült, és soha többet nem ébred fel az altatásból, vagy nem fogja tudni használni a kezét és...

Az első könnycseppjei akkor bukkantak elő, amikor az anyja végigsimított a vállán. Osszián a földön szétszóródott csillagokat nézte. Az apja soha nem fogja neki megbocsájtani. És ő sem magának. Hogyan is hihette, hogy az apja megszegi az egyezségüket? Tudnia kellett volna, hogy valami baj történt.
Megköszörülte a torkát, hátha attól eltűnik a gombóc, vagy legalább elállnak a könnyei.

– Mikor ébresztik fel? – kérdezte, miközben megtörölte a szemét a pizsamafelsője ujjával.

– Estefelé, ha jók az értékei. Kilencórás műtét volt, valami karscpecialista orvos csinálta. De biztatóak az eredmények.

Osszián bólintott. Csendben ültek egymás mellett. Osszián úgy érezte magát, mintha a végtagjai üvegszilánkkal lennének kitömve. Nem volt ereje megmozdulni.

– Itthon maradhatok ma? – szólalt meg hosszú percek múlva.

Az anyja összerezzent, majd könnyes szemmel pillantott rá.

– Persze – bólintott. – Majd igazolom. Auróra már elment.

Ossziánban azonnal felbugyogott a harag.

– Elment?

– Igen. Nulladik órája van ma. Azt mondta, ha itthon vár, attól nem lesz jobb semmi, és fontos dolga van a suliban.

Osszián az anyja reszkető vállát nézte. Auróra viselkedésétől felfordult a gyomra. Közelebb mászott az anyjához, és belebújt az ölelésébe. Az anyja válla megreszketett és végre elsírta magát. Osszián ott ült mellette, neki már nem folytak a könnyei. A harag, a fásultság és a bizonytalan jövő miatti félelem összevissza kavargott a belsőjében.