Csillaghullás

2.

Második fejezet, amelyben Osszián haditervet kovácsol

A matekszertár ajtaja az iskola második emeletének legvégén, a folyosó egyik eldugott beugrójából nyílt. Osszián még sosem járt itt, sőt ezelőtt nem is tudatosult benne, hogy létezik olyan, hogy matekszertár.

És erre reggel jött rá, amikor az asztalnál ette a kiflijét. Éjjel keveset aludt, mert a fanfictionökön és Bálinton rágódott. A fanfictionöket nem merte megnyitni, de Bálintra azért rákeresett a közösségi médiában. Kutatása nem vezetett sokra, Bálint akkurátusan védett minden információt az idegen szemek elől.

Osszián kókadozva ült az asztal mellett.

– Tudod, hol van a matek szertár? – fordult hirtelen mozdulattal a vele szemben ülő Aurórához.

– Második emelet vége, miért? – Auróra a kakaóját kanalazta. Ossziánt ez mindig halálra idegesítette, hogy a húga képtelen volt egyszerűen lekortyolni azt a hülye kakaót.
Auróra csodálkozó tekintettel vizslatta.

– Oszkó, tudod milyen nap van?

– Ja, péntek – vont vállat és belekortyolt a bögréjébe. A meleg tej azonnal bajuszt festett a felső ajka fölé, húzódott tőle a bőre. Osszián utálta, főleg azért, mert a szőr, aminek lassan oda kellett volna nőnie, még nem jelent meg.

– Pénteken nincs matekfaktod.

Osszián egy hatalmasat ásított, utána válaszolt.

– Ja.

– Akkor mit keresel a matekszertárban?

– Találko... izé, semmit, tanulnom kell a könyvtárban.

Auróra felvont szemöldökkel vizslatta, majd látványosan elvigyorodott. Osszián felsóhajtott, bekapta a kiflije csücskét, aztán felpattant, a hátizsákot a hátára csapta, és az ajtó felé indult. Rágás közben húzta fel a cipőjét.

– Hé, várj már meg!

Auróra a lépcső aljában érte utol. Osszián nem vágyott most semmilyen társaságra, főleg nem Auróráéra, de a suliig vezető három utca alatt kevés volt az esélye, hogy lerázza Aurórát. Maximum akkor, ha Auróra beugrik a szomszéd panelházban lakó Grétihez, és inkább vele jön, minthogy Ossziánt boldogítsa. De Auróra szintén jobbra kanyarodott, amikor kiléptek a kapun.

– Na, kivel találkozol?

– A könyvekkel a könyvtárban.

– Aha, aha. És mi olyan fontos, hogy könyvtárazni kell?

– Irodalom, megint kell valami szar esszét írni. – Osszián sóhaját messzire vitte az őszi szél. Az esszé egyébként tényleg igaz volt.

Auróra halkan hümmögött mellette.

– Hogyhogy nem Ákossal mész? – támadott vissza Osszián. Devecseri Ákos tizenkettedikes volt, Fazekas Bálint osztálytársa, és Auróra évek óta epekedett érte. Ákos az alattuk lévő emeleten lakott.

– Nem akarjuk nagy dobra verni, hogy járunk.

Osszián a húgára sandított. Nem értette, milyen csoda folytán, de Ákos hirtelen felfigyelt Aurórára. Másfél hónappal ezelőtt egy délután arra jött haza, hogy Ákosék ajtaja előtt ülnek a fal mellett és beszélgetnek. Amikor meglátták, elhallgattak, ő pedig egy köszönés után ment is tovább.

– Vagy inkább csak nem akar felvállalni.

Auróra felsóhajtott.

– Ne kezd megint! Megbeszéltük, hogy a suliban mindig mindenki a többiek előtt éli az életét, és ez egyáltalán nem romantikus, így mi nem akarjuk ezt.