Csillaghullás

1.

Első fejezet, amelyben Osszián meglepődik

Amikor Osszián belépett a lakás ajtaján, és hallotta, hogy az anyja a konyhában a Magányos angyalt énekli, tudta, hogy ez a nap nemsokára még rosszabb lesz.

Az anyja három esetben énekelte a Magányos angyalt: ha Osszián vagy a húga, Auróra kitűnő bizonyítványt hozott haza, ha Osszián apja már úton volt hazafelé a havonta itthon töltött hétvégére, mivel Németországban dolgozott, vagy akkor, ha új Ossian koncert időpont került bejelentésre és arra az anyja is el akart menni.

– Megjöttem. – Nem akart morogni, de minden hang így csúszott ki a torkán azóta, hogy meglátta azt az emailt. – Hogyhogy itthon vagy?

– Lemondtak két időpontot egymás után – sietett elé az anyja a konyhából. – Korán jöttél. Nem rajz fakton kéne ma lenned?

– Elmaradt, Endre bá beteg. – Mindig rángatózott a jobb szemöldöke, ha hazudott. Remélte, hogy az anyja nem veszi észre.

– És ettél?

Osszián megrázta a fejét, már nem akart újabbat hazudni.

– Spenót volt, meg paradicsomos leves.

Az anyja felsóhajtott, majd a hűtőhöz lépett, és bedugta rajta a fejét.

– Van tegnapról maradék pörkölt nokedlivel. Jó lesz? – nézett vissza rá.

Osszián gyomra megkordult. Bólintott. Amíg megmosta a kezét, addig az anyja berakta a mikróba az ebédet.

– Koncert lesz? – kérdezte Osszián, amikor leült. A pörkölt már ott gőzölgött az asztalon, mélyen beszívta az illatát.

– Túl jól ismersz, kisfiam – mosolygott az anyja, és megpróbálta összekócolni a fia haját, de Osszián elhúzódott előle. – Két hét múlva meglepetés jubileumi koncertet tartanak  Pesten.

– Remek. – Nem mondott többet, csak ette az elé rakott maradék pörköltet a nokedlivel és a kovászos uborkával.

Osszián szerette a szüleit, és amiket a többiektől hallott, abból tudta, hogy valójában nagyon jól járt velük. Sok osztálytársának váltak el a szülei, volt akik évek óta haragban voltak, de olyan is akadt, aki abban reménykedett, bárcsak elválnának már. Náluk béke volt, és a szülein látszott, hogy szeretik egymást. De Osszián azt akarta, hogy olyanok legyenek, mint más átlagos szülők. Az apja bőrnadrágot, bakancsot és motoros bőrdzsekit hordott, hosszúra növesztette a haját és a karja tele volt tetoválásokkal. Az anyja is feketét hordott, állandóan színesre festette a haját, ráadásul éjjel-nappal metált hallgattak a húgával, Aurórával egyetemben. Osszián unta, és a szüleit hibáztatta, amiért nem lett jó a zenében. Az állandóan zúzó gitár hangja biztosan elnyomta gyermeki lelkében a normális hangok iránti szeretetet.

Az anyja leült vele szemben.

– Aurórát láttad a suliban?

Összeugrott a gyomra a kérdéstől, az éppen rágott falat nem akart lemenni a torkán. Auróra a negyedik óra után lógott el a suliból, Ossziánnak pont akkor volt tesi órája és végignézte, ahogyan Devecserivel együtt felmásznak a fára, aztán leugranak a kőfal túloldalán.

– Nem láttam.

Osszián eltolta magától a tálat. Túl sok hazugság volt ez a mai napra. Az anyja ott ült előtte, elmélázva nézegette a feketére lakkozott körmeit. Pókhálóként feszült köztük a csend.

– Kösz az ebédet. Megyek tanulni.

A szobája hét lépésnyire volt a konyhától. Sokszor eszébe jutott, hogy amikor beköltöztek ide, még tizenkét lépésnyi volt ez a távolság. Minél jobban megismerte a világot, annál kisebb helye maradt benne.