A túszod vagyok

Menekülés

Lihegve kapkodtam levegő után. A lábaim felváltva érintették a talajt. Az esőtől átázott tornacipőm dobogása csak úgy visszhangzott az aszfaltról. Késő este volt, és fogalmam sem volt merre tartok, csakis azt tudtam, hogy ha megállok, talán azok lesznek életem utolsó másodpercei. Úgy futottam, mintha az életem múlna rajta, és valóban így is volt. Fogalmam sincs, hogy mire lehetnek képesek ezek az arcok, és nem is akarom megtudni. A lábamból kezdett kifogyni az erő, a tüdőmet égette az élesen beszívott gyors levegőcsere. Azt hittem elájulok, azt hittem, hogy vége mindennek. Az esőnek köszönhetően a póló és az ing nedvesen tapadt a testemre, amitől a hideg rázott. Befordultam egy szűkösebb utcába, ahol még sosem jártam ezelőtt. Legalább tizenöt utcával hagytam el az otthonomat. Azóta üldöznek ezek a seggfejek, viszont a testem kezdi feladni. A szervezetem ennyit bírt. Magam mögé néztem, miközben tovább haladtam. Egy pillanatra a falhoz húzódtam, amíg szusszantam kettőt, de nem volt sok időm a pihenésre, ugyanis beértek engem, nekem pedig menekülnöm kellett. Tovább szaladtam, mire a két férfi is felgyorsított, de a sport múltamnak hála, volt esélyem elmenekülni. Bár a testem már fáradt, mentálisan helyben kellett legyek. Ha megállok, végem. Kifordultam a főútra, majd magam mögé néztem. Lemaradtak a kanyarban. Visszafordítottam a tekintetemet menetirányba, és megpillantottam egy srácot, aki épp távozni készült az egyik panel tömbből. Az egyetlen lehetőségem ez a férfi volt. Odarohantam hozzá, és határozottan megfogtam a karját

- Segítened kell! - néztem fel rá kétségbeesett tekintettel, miközben nehezen megformáltam a szavakat.

- Bocs, de ismerjük egymást? - fordult felém a göndör, barna hajú srác, aki frusztráltan, vagy talán idegesen pillantott vissza rám. Amint megláttam az arcát, lefagytam. Láttam már őt, nem is egyszer, nem is kétszer. A mindennapjaim része ez a férfi, persze nem a megszokott módon. A hangjára kelek, és a hangjával fekszem. Sosem láttam még őt élőben, csak a képernyőn keresztül, erre kiderül, hogy egész közel lakik hozzám?

- A nyomomban vannak. Több utcán át menekültem már - néztem hátra, ahonnan vártam a két férfi felbukkanását. - Kérlek!

- De mégis mi...

- Oda be! - mutattam a lépcsőházra.

- Haver, én nem itt lakok...

- Gyorsan! - néztem rá kérlelően.

- Oké, írom már a kódot! - kezdte el bepötyögni, de a követőim egyre csak közeledtek felénk. A kód elfogadása után nyitotta az ajtót, miközben a karomat határozottan megragadta, és maga után húzott a lépcsőházba. A feketére lakkozott, lepattogzott körmeire vezettem a tekintetemet, amellyel a karomat szorította szinte fájdalmasan. Amint fedezékbe értünk, úgy kapta el a kezét rólam, mint akit megégettek. Felém fordult, majd szemeivel az enyémet kereste, ám zavaromban elrántottam a tekintetemet. Nem mertem bámulni őt, viszont ő is csak egy ember, és fogalma sincs róla, hogy én tudom, hogy ő valójában kicsoda. Amiről nem tud, az nem fáj, nem igaz? - Ki vagy, és miért üldöztek azok az arcok? - kérdezte értetlenül, mire két karját összefonta maga előtt elutasítóan - Talán bűnöző vagy? - emelte meg a szemöldökét furcsállva.

- Dehogy... Túl hosszú történet, és attól tartok van jobb dolgod is, minthogy a magyarázkodásomat hallgasd...

- Igaz is - sóhajtott. - Innentől boldogulsz? Épp hazafelé tartottam, és nem akarok ebben a lépcsőházban éjszakázni.

- Először azt hittem itt laksz - értetlenkedtem. - Azért is szólítottalak meg, hogy segíts.

- A csajom lakik itt, akivel kicsit összekaptunk - forgatta meg a szemeit.

- Értem... - elmosolyodtam fájón, miközben a padlót bámultam, majd ismét felfelé vezettem a tekintetemet a srácon. - Menj csak nyugodtan, és köszönöm, hogy segítettél!