A túszod vagyok

𝙼𝚒𝚗𝚝𝚑𝚊 𝚜𝚘𝚜𝚎𝚖 𝚒𝚜𝚖𝚎𝚛𝚝ü𝚔 𝚟𝚘𝚕𝚗𝚊 𝚎𝚐𝚢𝚖á𝚜𝚝...

Negyed órán át bámultam az ajtót, hogy mikor jön vissza, mire végül elkaptam a tekintetemet a nyitódó ajtóról. Próbáltam álcázni a tényt, hogy egész eddig azt vártam, hogy mikor lép be az ajtón. Amint nyugtázta, hogy nem alszok, leült az ágy szélére, majd pár néma perc következett be.

– Azt mondta, hogy hívjam bármikor, és folytatjuk, ha jobban érzed magadat. – némán hallgattam a szavait, hogy megint elintézett helyettem valamit. Csend lepte be a pillanatot, majd ismét megszólalt. – Szeretném, ha tudnád, hogy nekem ez nem probléma, nem vagy útban, és nem okozol gondot sem. Jobban belegondolva... legalább teszek valami jót is egyszer az életben...

– Ezt meg, hogy érted? – kérdeztem félénken.

– Tizennyolc éves koromtól kezdve nem érdekelt semmi, csak az, hogy zenész legyek. Elhanyagoltam mindenkit, a családomat, az aktuális barátnőimet. A zenekar a mentsváram, ahová mindig elmenekülhetek... Viszont ezt sem én építettem fel, és, ha jobban belegondolok, ha nem jött volna az a lehetőség, valószínűleg elvesztegettem volna a fiatal éveimet arra, hogy befussak, mint sikeres előadó. Azt mondtad szánalmas az életed. Erre milyen kifejezést használnál? – vetette rám kíváncsi pillantását, és látszott rajta, hogy őszintén érdekli a válaszom. Gondolkodtam a megfelelő szón, mire csupán kettő jutott eszembe.

– Kitartó, illetve céltudatos – erre csupán fájón elmosolyodott.

– Nem tudom eldönteni, hogy kit is látsz bennem valójában. Azt akiért rajongsz, vagy a srácot, akibe belebotlottál aznap éjjel – ez egy baromi jó kérdés, ugyanis magam sem tudom...

– Talán egy kicsit mindkettőt... – sóhajtottam fel, a válaszától félve. – Örülök, hogy nem zárkózol el és, hogy kicsit megnyíltál nekem. Köszönöm a bizalmadat!

– Valahogy én is így vagyok a rajongó lány címke, illetve a nő, aki a segítségemet kérte opció közt. Teljesen megértem, hogy nem tudod eldönteni melyik vagyok, mert én se, hogy te melyik is vagy.

– A harmadik opció pedig a kamu rokonság, ugye?

– Igaz is, azt kifelejtettem – nevetett fel, majd a mosolya eltűnt az arcáról. – Akartam már kérdezni... Miért nem szereted az Ellie becenevet? – már magától a kérdéstől megremegett a testem, és az elmémbe kúsztak az emlékek.

Elszakadtam a valóságtól. Talán hosszú percekig voltam néma... Elmerültem a rossz emlékekben, és elöntötték a tudatomat. Nehezen rángatott vissza Adam hangja a valóságba.

– Jól vagy? Érzékeny témára tapintottam? – nem mertem kinyögni az igazat, hiszen, akkor be kellene avatnom minden részletbe. – Nem kell beszélj róla, ha nem akarsz! Csupán érdekelt volna az oka.

– Azt hiszem nem akarod tudni a valódi okát... – piszkáltam a körmeimmel a puha takaró anyagát zavaromban, miközben úgy éreztem, hogy a szívem menten kiugrik, de most nem a közelségétől, hanem a feltépett sebeim miatt.

Vártam, hogy mondjon valami megnyugtatót, mintha ez lenne a feladata, hogy ilyenkor vigasztaljon. Nem így lett, és azt hittem, hogy felemészt a csend, mintha összezsugorodtam volna, vagy a világ nőtt volna meg körülöttem.

– Szeretném, de ha ennyire fáj róla beszélni, akkor nem erőltetem – beszélt hozzám lágy hangon.

– Egy régi kapcsolatomhoz fűződik...

– Toxikus párkapcsolat? – vezettem fel a tekintetemet az arcára, majd bólintottam egyet félénken. – Annyi sztorim van, mint égen a csillag. Régen nem szerettem magam... Egyik kapcsolatból a másikba menekültem. Függtem a partnereim szeretetétől, mert azt akartam, hogy valaki szeressen. Ezért írtam meg a Chemicals című dalt.