A túszod vagyok

Kettőnk küldetése

Döbbenten futtatta végig tekintetét az arcomon, mint aki el sem akarja hinni, amit mondtam. Előkaptam a telefonomat, és azt a bizonyos SMS-t, hogy alátámasszam az információt.

– Ez éjfélkor jött? Három órája itt ülsz? Miért nem szóltál nekem? – vont szinte felelősségre egyetlen kérdéssel.

– Nem akartalak felébreszteni... – hajtottam le a fejemet, majd a melegítő felsőm ujjával letöröltem az arcomról a könnyeimet.

– Ugyan már, egy csapat vagyunk, emlékszel? Tudsz bármit az apádról? – válaszként megráztam a fejemet, és a tanácstalanság kiült az arcomra. – Baszki... Kitalálunk valamit, rendben? Azt add csak ide! – vette ki a kezemből a meg nem bontott üdítőt, majd pár perc múlva visszatért hozzám két bögre forró teával, majd az egyiket a kezembe adta. – Ez jobban fog esni – ült le mellém, és iszogatni kezdett, mire én is beleittam a citromos teába. A nyelvemet kissé égette a forró ital, most mégsem érdekelt, hogy ez vele jár. – Legközelebb ébressz fel! Azért vagyok, hogy segítsek – dörzsölte meg a jobb szemét, majd rám vezette a tekintetét. – Rendben? – némán bólintottam, és újabb kortyot ittam a meleg italból. – Nem vagy egyedül, és nem kell egyedül végig csináld! – a szavai hatására azt hittem menten elbőgöm magam, de nem akartam ennél is szánalmasabbnak tűnni. Amint megittuk a teát, elkísért a szobaajtóig, ahol aztán szembefordultam vele. Belenéztem fáradt szemeibe, majd félve ölelést kezdeményeztem, amit a legnagyobb döbbenetemre fogadott is. Megéreztem két tenyerét a hátamon, majd észbe kaptam, hogy ezt egyáltalán nem kellene megengedjem magamnak. Riadtan váltam ki az ölelésből, és távolodtam el a sráctól.

– Ne haragudj! – vetettem a fapadlóra a tekintetemet bűnbánóan.

– Mindenért bocsánatot fogsz kérni? Mert akkor rosszul leszek ettől – nevetett fel fáradtan. – Nyomás aludni! Kapcsold ki egy kicsit az agyad!

– Nem lesz egyszerű menet... Jó éjszakát!

– Jó éjt! – fordult meg, majd elindult a saját szobája irányába.

Alig bírtam elaludni az éjjel. Nem tudom miért öleltem meg őt... Legalább egy órán át ezen agyaltam, majd nagy nehezen sikerült álomba vergődni magamat. Reggel kérdezősködni kezdett, hogy miket osztott meg velem, amire én őszintén feleltem. Kicsit azt láttam rajta, hogy ha tehetné, visszacsinálná, és nem avatott volna be szíve szerint semmibe. Valóban csak az alkohol miatt nyílt meg előttem tegnap este. Nem számít... Nem azért vagyok itt, hogy közelebb kerüljek hozzá, és bármennyire is vonzó, nem szabad engedjek a kísértésnek. Ki kell zárjak minden más érzelmet, ugyanis csak az számít, hogy anyát épségben elengedjék ezek a barmok. Amint sikeres az akció, a kettőnk útja végleg elválik, viszont addig játszom az unokahúg szerepét, ameddig az ő házában lakok.

A csörgő telefonom után kaptam, amin a húgom neve szerepelt. Meg kell tudnia, hogy mi történt anyával.

– Szia! Mark mondta, hogy kerestél!

– Nagy baj van! Anyát elkapták ezek a barmok!

– Mi? Hogy történhetett ez?

– Nem szóltam neki időben...

– Miért nem? Első dolgod lett volna értesíteni őt! – kiáltott velem a telefonba a húgom, mire a mellettem ülő srác nemtetszését kinyilvánította az arckifejezésével. – A te hibád, hogy ez történt! Mindig mindent elbaszol! – zúdította rám az összes felgyülemlett sérelmét és negatív élményét egyhuzamban, sírva és őrjöngve. Nem tudtam helyén kezelni a helyzetet, annyira bántottak az elhangzottak, hogy a könnyeim megeredtek, és égetően szántották végig az arcomat. Adam nagyot sóhajtott és a szemében düh jelent meg, ahogy kikapta a telefont a kezemből.