Kényszerítve

610 59 2
                                    

Sebastian:

Fájdalomra és hangzavarra kelek fel...
Még nem nyitottam ki a szemem nincs erőm hozzá... Még a levegő vétel is fáj...
Hallok valami nyöszörgést és fulladozó hangot egy mély morgó hanggal kísérve, mire óvatosan nyitogatni kezdem szemeimet, a fény majdnem megvakít, a hangokat magam mellett jobban hallom.
Végig nézve a szobán rájövök, hogy egy kórházban vagyok, ami miatt nem kicsit ijedek meg...
Nem értem mi történik... Nem emlékszem semmire... Utoljára annyira emlékszem, hogy otthon várom Jamiet és, hogy a lépcső tetején hangokat hallok aztán... Aztán minden sötét...

Oldalra fordítom fejemet és Adamat látom meg ahogyan öcsémet fojtogatja, akinek már nem sok kell, hogy meg fulladjon.
- Adam...- suttogom erőtlenül- Adam...- próbálom meg újra hívni.
Szerencsére meg halott és rögtön el engedte Jamiet majd mellettem is termett.
- Sebbi! Hogy érzed magadat?!- ül le a mellettem lévő székre és kezemet is meg fogja.
- Fáj...fáj a ...- gondolkodom el, mire rögtön hasamhoz is nyúlok, de mikor semmi mozgást nem érzékelek hisztérikusan kiabálni kezdek- hol van?! Mi van vele?!
- Shh, nyugodj meg- próbál csitítani és magához húz, de én rúg-kapálva ordítok.
- Mi van a gyerekkel?! Adam! Válaszolj! Miért nem érzem őt?! Adam!
- Sajnálom...de minden rendben lesz..
- Nem! Nem! Ne merészeld azt mondani, hogy....hogy...- zokogok fel- mi történt?! Hogy történhetet?! Nem! Hazudsz! Nem történhetett meg!
- Kérlek, Sebastian nyugodj meg!
- Nem! Nem! Nem!- kiabálom magamból kikelve.
Hallom ahogy az ápolók és egy orvos is be jön és el küldi mellőlem Adamat ami miatt még jobban ordítok, majd fog egy injekciót és be adja nekem.
Hirtelen egyre álmosabb lettem és az erő is ki szállt a testemből, majd minden megint el sötétül.

Félév múlva

- Hát itt vagy!- néz rám idegesen Adam mikor meg talál a kinti pihenőben- siess öltözz át mondtam tegnap, hogy ma részt kell vennünk egy üzleti vacsorán!
- Én pedig mondtam, hogy eszem ágában sincs el menni- mondom felé se fordítva a fejem.
- Sebastian..- sóhajt és leül mellém- már félév el telt... Mindenki várja, hogy...
- Úgy viselkedjek mintha nem is létezett volna?!- ülök fel dühösen- akkor várhattok egy életen át!
- Ide figyelj pontosan tudom mit érzel az én gyerekem is volt! De nem zárkózhatsz be örökre és lökhetsz magadtól el mindenkit aki segíteni szeretne a tovább lépésben! Különben is ha nem adsz magadnak esélyt akkor, hogy akarsz tovább lépni?!
- Honnan tudhatnád mit érzek?!- kiáltom el magam- senki nem tudhatja! Basszus én hordtam őt a szívem alatt 5 hónapon keresztül! Én éreztem minden egyes mozgását! Én! És veled ellentétben szarok rá, hogy mit gondolnak rólam és arról, hogy ki szerint milyen hamar kellene tovább lépnem! Na és ugye tegyük hozzá, hogy te vagy az egyetlen aki talán segíthetne és mellettem lehetne...
- Melletted vagyok!- emeli meg hangját mostmár ő is és már mind ketten egymással szemben állunk
- Dehogy vagy mellettem! Soha nem is vontál! A terhesség alatt is szartál az én, hogy létemre! Nem érdekellek és valld be, hogy soha nem is érdekeltelek! Csak amiatt az állítólagos ígéret miatt vettél el! De tudom mit ott van nesze! Tiéd lehet az örökségem szarok rá engem nem érdekel, fogd és felejts el örökre, te utolsó rohadék- ordítok még mindig a képébe majd be rohanok a házba.

A szobámban elő veszem a bőröndöt és el kezdek bele pakolni pár holmit.
Hallom ahogyan a bejárati ajtó hangosan ki és be csapódik és ahogyan Adam utánam siet.
Mikor meg látja mit csinálok ki veszi a bőröndöt a kezemből.
- Mégis hova akarsz menni?!
- Innen el! De ne aggódj nem a szüleimhez!- próbálom el venni, de nem hagyja, hanem hirtelen a falnak lök és csuklóimra fog.
- Mit akarsz mit tegyek?! Mert akármit mondok vagy csinálok az neked nem jó! Akkor meg mi a szart akarsz- kiabál mire csak még jobban felzokogok.
- Engedj el...- suttogom, de csak még jobban meg szorítja csulóimat.
Egyik kezét el veszi majd államat meg fogva kényszerít, hogy rá nézzek.
- Most jól figyelj egyetlenem mert csak egyszer fogom el mondani! Te engem soha nem fogsz el hagyni! Meg értetted?!
Nem válaszolok mire erősen szorítani kezdi államat, mire inkább bólintottam egyet.
- Helyes! Most pedig vissza pakolsz és rendbe szeded magadat mert igenis velem jössz arra a kurva vacsorára! Ha így akarsz élni ám legyen, nekem édes mindegy, lehetek kemény is- enged el és ki megy.
Hangosan fel sírva rogyok le a földre a sarokba kúszva és csak sírok...

- Azt hittem már nem is jöttök- üdvözöl minket apa és anya, akiket nem sok odaadással de meg ölelek, és egy fájdalmas hamis mosolyt öltök magamra.
- Minden rendben van?- suttogja öcsém- nem történt semmi?
- Igen, minden rendben- mondom, de túl nehéz ezt hazudni és ezt szerintem ő is ki halhatta, de szerencsére nem firtatta...
Mindenkinek köszöntünk és mindenkinek szépen el hazudtam, hogy mostmár minden rendben...
- Nem ízlik?- kérdezi a mellettem ülő azt hiszem Minho, mikor látja, hogy csak két falatot sikerült ennem azt is nagy nehezen sikerült le gyűrnöm
- Csak nem vagyok éhes- mondom.
- Értem. És hogy érzed magadat?
- Jól meg vagyok köszönöm.
- A szemeid nem ezt mondják...
- Én...
- Tudom. Elő kell adnod, hogy minden rendben, holott semmi sincs rendben. Ismerem Adamat mindig ezt csinálja...de nem hittem volna, hogy rád is rád erőlteti ahelyett, hogy simán csak melletted lenne...
Mondanék valamit, de túlságosan is a lényegre tapintott...
- Figyelj ha szeretnél valakivel beszélgetni és őszinte lenni valakihez, gyere át hozzám szívesen meg hallgatlak, mert tudod egy gyermek elvesztésénél nincs rosszabb dolog a világon...
- Köszönöm- nézek rá hálásan, amit ő egy kedves mosollyal viszonoz.

A haza úton csend volt, ami nagyon nem tetszett, mert Adam szinte már túl nyugodt volt, ami sosem jelentett jót...
Amikor haza értünk, még mindig csendben pakolásztunk majd szépen el mentem fürdeni.
Fürdés után le feküdtem mint az el múlt félévben most is a saját szobámba, de most mikor már éppen kezdtem volna el aludni nyitott be hozzám Adam majd minden szó nélkül be feküdt mellém...
Hátulról át ölelt és feje az enyém mellett volt így nyakamon éreztem lehelletét amitől libabőrös lettem.
El kezdte hasamat cirógatni, majd nyakamat is puszikkal hintette be.
Hatalmas tenyereivel testem egész tájékát át simította, seggemet még meg is markolászta.
Nem lepődtem meg, mert a félév alatt ő próbálkozott gyengéd érintésekkel, de én mindig el utasítottam mert mint ahogy most sem semmi kedvem, főleg a mai nap után nem akartam tőle semmit.
Éppen szóvá is akartam tenni amikor mély ijesztő hangján meg szólalt.:
- Miről beszélgettetek Minhoval?
- T.. tessék?
- Mondom, láttam nagyon jól el beszéltetek Minhoval- markol oldalamba.
- És?- nyelek egyet- csak beszélgettünk, semmi több...
- És ugye nem is lesz semmi több?- markolja meg újra oldalamat, de most nem ereszti- ugye?!
- I...igen...
Elereszt, de aztán torkomra simít, majd meg is fogja azt.
- Merem remélni...mert csak úgy a kedvedért eszedbe juttarhatom a tényt, hogy kié is vagy...
- A... tiéd...
- Tessék?
- A tiéd...vagyok- sírok fel újra halkan.
- Pontosan. És ezt jobban jársz ha soha nem felejted el!- szorít rá torkomra.

The PromiseWhere stories live. Discover now