The Promise

Simlisek...

Adam:

" Nem hagyhatjuk meg szökni" üzenem mindenkinek miközben keressük a rohadékot olyan messze nem juthatott.
" Meg van, az el hagyott ház felé tart, meg is öljem ha el kapom?"
"Nem! Azt én akarom!" Zárom le a dolgot és a megfelelő irányba kezdek tovább rohanni, három perc múlva már ott is vagyok.
- Hol van?!- kérdezem vissza változva mikor látom, hogy Tony (egyik bétám) is úgy van- és hogy hogy nem fogod le.
- Le fogtam, de Adam....ő...ő...nos... szerintem nézd meg ki az....- mondja meg illetődve.

Kicsit sem finoman be rugom az ajtót és meg látom háttal állva azt mocsok rohadékot, és nem habozva fogom meg vállainál és fordítom magam felé.
Azonban mikor szembe kerülök mosolygó arcával teljesen le blokkolok...
- Tyson?! Te...te...voltál... Ez nem lehet...
- Adam- mondja ki alattomos vigyorral a nevemet- ideje volt már, el kellene mondanom vala....
- Csak nem azt, hogy te törsz folyton az életünkre!- önt el a méreg és fogok nyakára a magasba emelve őt- csak egy... Egy kibaszott dolgot mondj, hogy ne tépjelek cafatokra!- vicsorgok.
- Rahjtah....- lihegi alig kapva levegőt- ölhj megh ésh ahz ighazih gyehtehkedhnekh ish annyhih...
- Miről beszélsz, Sebiéket már nem bánthatod!- szorítom erősebben.
- Nhehmh...- próbál ki nyögni valamit, de mikor nem sikerül kabátját ketté húzva meg mutatja hasát...
Ijedten engedem el és lépek egyet hátra, ő pedig a földre esve kapkod levegő után.
- Hazudsz...ez...ez nem az enyém...nem is voltunk már jó sok ideje együtt...
- Akkorh... talán a szent lélek szállt meg mert én rajtad kívül mással nem voltam évek óta- áll fel köhécselve- emlékezz csak... amikor hónapokon keresztül nem engedett magához a kis szukád...
- Nem... basszus- átkozom magam- de hát miért nem szóltál, miért így és most kell meg tudnom?! Ja és ha már itt tartunk miért akartad meg ölni Sebit?!
- Arra, hogy miért akartam ki nyírni aztán kis dögött azt te is pontosan tudod, vagy sejtheted- forgat szemet- de mond csak nem inkább arra vagy kíváncsi, hogy ha te engem döngettél nyolc hónapja akkor ki döngette őt?
- Ezt meg, hogy érted? Nem nyolc hónapja van csak hét és fél és akkor már együtt voltunk.

Hosszasan csak néz majd egyszer csak kitör belőle a nevetés.
- Waow...okosabb mint hittem a kis szőke ha így be tudott etetni, nem drágám én is ugyanabba az állapotban vagyok, pontosan tudom hol tart, de ha nem lennék is tudnám hiszen a saját szememmel láttam őket...
- Ugyan már...Sebi sose tudna meg csalni ahhoz túlságosan...
- Ártatlan?- fejezi be helyettem a mondatot- akkor ezeket a fotókat nézd és utána mond meg, hogy még mindig így gondolod- dobja oda telefonját.

Meg nézem és majdnem össze estem a látványtól...
A képeken Sebastian volt és... és...Minho... Ahogyan a házunk ajtajában hevesen csókolóznak... Meg néztem a dátumot, nyolc hónapja, vagyis...a gyerek... Nem az enyém...
- Most már hiszel nekem?- jön mellém és végig simít karomon- de ez a gyerek- fogja meg jobb kezemet és hasához húzza- ő a tiéd.
- Tony, Bryan- hívom a fiúkat és szó nélkül el veszem kezemet mikor meg jöttek- fogjátok és vigyétek el a titkos házamba, tudjátok amit vész helyzetre tartogatok, de óvatosan...gondolom látjátok miért, én vissza megyek, maradjatok ott vele és le ne vegyétek róla a szemeteket, majd küldök mindig váltást.
- Igenis- fogják meg
- De ugye te is jönni fogsz?!- kérdezi rángatva magát a szorításokból.
- Csak..menj velük...- felelem hűvösen
- Várni fogunk...kiabál vissza.

Miután a többieket haza küldtem én egyedül maradva ültem órákon át a romos házba és nem tudtam mihez kezdjek... Haragudtam Sebastianra, de közben ott van a tény, hogy én nekem is lesz mástól gyerekem, úgyhogy nem csak ő volt aki hibát követett el, nem ítélhetem el, meg aztán a gyerekekről se tudtam mit kellene gondolnom, a sajátomról eddig nem is tudtam, a másik akiről azt hittem az enyém kiderült, hogy nem is az enyém...
Viszont ők még csak meg nem született kis életek voltak és nem vagyok akkorra szörnyeteg, hogyan szülők hibája miatt meg akarjam ölni azt akit eddig sajátomként vártam.

- Hát itt vagy- jelenik meg a semmiből Yoongi akitől ugrottam volna egyett ezért, de ahhoz túlságosan le voltam sújtva- mindenki téged keres, miért nem jöttél vissza?- kérdezi, de én csak üresen nézek ki a fejemből- hahó...mivan el kabítottak?- lengeti kezét szemeim előtt.
- Terhes tőlem....- mondom üresen
- Igen, és eléggé ideges, hogy még mindig él vagy tűnve.
- Nem, nem Sebastian...hanem Tyson, ráadásul ő volt az aki azokat a szörnyűséges dolgokat tette velünk...ja és Sebastian nem tőlem terhes hanem Minhotól..., és fogalmam sincs mit kellene tennem most...- öntöm ki lelkemet, de már ezt nem bírtam vissza fojtani.
- Hűha, na ez... totál szívás haver...- mondja hosszas csönd után.
- Tényleg? Fel se tűnt...- mondom szem forgatva- még egyéb bölcs meg látás?
- Én mindig mondtam, hogy Minho egy szarkeverő pöcs...
- Szerinted ő tud róla, hogy az övé?- kérdezem hiszen ez még eszembe se jutott, hogy most mi lesz ha akarni fogja...
- Nem hiszem, különben máshogy viselkedne veletek, apropó szívesen segítek megölni.
- Köszi, de először is azt sem tudom, hogy mit csináljak amikor meg látom Sebastiant...tegyek úgy mintha nem tudnék róla? Mondjam el és küldjem el magamtól?
- Hát ha csak ő hibázott volna úgy könnyebb lenne, de tekintve, hogy te is saras vagy elég nehéz a szitu... Szerintem várj amíg meg születnek a gyerekek, hátha eleve el akarja addig mondani Sebastian az igazat vagy valami.
- Egyáltalán van okom még szeretni azt a gyereket?- sóhajtom- hiszen semmi közöm hozzá...
- Szereted azt aki a szíve alatt hordja? Úgy értem ezek után is?
- Az a vicc, hogy igen, még mindig szeretem...
- És vártad már egyszer is, hogyan kölykét a karjaidba tarthasd?
- Egyszer?!- nevetek, fejemet rázva- amióta csak meg tudtuk, hogy létezik azóta várom...
- Akkor meg is válaszoltad a kérdést- vereget hátba- na menjünk attól semmi nem változik amíg itt vagy.
- Sajnos, pedig maguktól is rendbe jöhetnének...
- Bárcsak jó lenne- ért egyet velem majd távozunk.

Mikor haza értem meglepődve vettem észre, hogy síri néma csend fogad, azt hittem kiabálós fogadás lesz, de nem láttam Sebastiant sehol, pedig azt mondták haza jött, miután a testvéről kiderült, hogy szerencsére rendben lesz egy kis pihenés után.
Be megyek a nappaliba ahol értelmet nyer, hogy miért nem úgy nyitotta az ajtót.
Sebastian a kanapén aludt karikás szemekkel egyik tőlem kapott plüssével a kezében.
Ahogy meg láttam egyszerre öntött el a harag és a félelem érzése is... Mert furcsa mód félek, hogy el veszíthetem, már pedig azt nem élem túl...
Le gugolok hozzá és végig nézek rajta.
Szemeim meg akadnak gömbölyű pocakján amiben ott van a gyereke...
Végig simítok hasán amire a pici rugdosni kezd én pedig el mosolyodom.
- Hát itthon vagy már végre?- szólal meg kómasan Sebastian.
- Ne haragudj csak el kellett intéznem valamit...
- Nem esett bajod?- kérdezi
- Nem, egy karcolás sem
- És ő? Meg halt nem bánthat minket többet ugye?
- Igen... Többet nem bánthat minket- hazudom.
- Köszönöm- nyugodik meg- bújj ide kérlek...
- Még zuhanyoznom kell...
- Ráér reggel, kérlek!
- Jó, de akkor menjünk fel az ágyba.
- Ezen a kanapén is el férünk, kérlek...
- Rendben- adom meg magam és mellé feküdve ösztönösen magamra húzom.
- Szeretlek- motyogja már majdnem teljes álomba
- Én is...azt hiszem...