The Promise

Mi történt vele...

Sebastian:

Adam kirakása után egy órával később

- Chanyeol tényleg tiszta apja- mondom Hoseoknak, az általa mutatott képet nézve, amin férje és idősebb fia (aki csak másfél évvel idősebb Namnal) birkóznak játékból.
- Igen, de egyik sem hiszi el- nevet.
Egyébként fél órája egy kávézóban beszélgetünk.
- Mázlista vagy- sóhajtok fel szomorúan.
- Mit csinált már megint Adam?
- Semmit, csak... Tudod... Annyira utálom, hogy olyan szigorú NamJoonnal... Miért nem tud egy kicsikét vele is szeretőbben bánni?! Miért nem játszik, vagy beszélget vele, mint Jackson vagy más alfa?!
- Mert ő is így lett nevelve...és sajnos mivel elég maradi személyiség nem is akar változni.
- De akkor pontosan tudnia kellene min megy ezért keresztül a fia és változtatni kellene a hozzáállássán és nézőpontjain.
- Nem hiszem, szerintem ő nem volt olyan érzékeny, mert hát ugye NamJoon személyisége a tiédhez hasonló, vagyis sok mindent magára vesz.
- Lehet, de... bocsánat- mondom mert közben meg csörrent a telefonom ahol- bocsi ezt fel veszem, Nam osztály főnöke az;
- Jó reggelt!- köszönök a telefonba
- Jó reggelt Sebastian! Sajnálom, de rossz hírrel hívom és remélem ide tudna jönni a kórházba...
- A kórházba?!- ugrok fel a helyemről- hogy érti?! Mi történt?!
- Nyugodjon meg kérem, már semmi komoly, NamJoon és az osztály társa Eric verekedett és sajnos a pad szélének neki vágódtak, már el látták, de még meg várom amíg ide ér.
- Azonnal ott vagyok, köszönöm- teszem le.
- Mi történt?- kérdezi szintén fel állva és aggódva Hoseok.
- Nam össze vetekedett az egyik osztálytársával, a kórházba vannak, ne haragudj de oda kell mennem.
- Persze, de ne menjek veled?
- Nem kell, elvileg nagyon remélem ellátták és jól van, de hívlak ha kell valami jó?
- Rendben, csak óvatosan az úton is.
- Úgy lesz, szia- hagyom ott alig figyelve rá és ki rohanok az autóhoz.

Mondanom sem kell, hogy az összes piroson át hajtottam és úgy mentem az úton úton mint egy elmebeteg és csoda, hogy egyetlen rendőrbe se botlottam bele, bár biztos nem álltam volna meg nekik sem.
- Két iskolás gyereket hoztak be nem olyan régen- támadtam le rögtön a recepcióban ülő ápolót- hol találom őket most?!
- Hozzátartozó?
- Az apja vagyok
- Értem, nyugodjon meg, már minden rendben, jól vannak az első emeleten jobbra vannak.
- Köszönöm- mondom és már a lépcsőn szaladok fel majdnem le lökve egy nőt.

- NamJoon!- mondom meg könnyebbülve mikor meg látom a folyosón és azonnal magamhoz ölelem.
- Apa...apaa...- szólongat a pólómba beszélve, és próbál eltolni, de nem tudom el ereszteni, annyira meg ijedtem- apaa nem kapok levegőt....
Még vagy öt percig szorítottam magamhoz, aztán elengedtem.
- Mégis történt?! Miért verekedtél?! És te Úristen jól vagy?!- simítok a homlokát és a szeme közé ahol egy elég csúnya be varrt seb éktelenkedik.
- Semmiség apa..- tolja el kezemet- nem fontos, és jól vagyok nem haltam még nem?!
- El ne kezdj itt hisztizni! Jogom van tudni miért verekedtél és segíteni!
De ha te nem mondod el akkor majd az osztály főnököd elmondja.
- Nem fogja mert ő sem tudja...- morog
- NamJoon! Te nem szoktál ilyen lenni! Mi történt fiam?- kérdezem enyhébben és meg fogom kezeit.
- Mondtam... semmi...- mondja halkan fejét lehajtva nehogy sírni lássam.
Mielőtt mondhatnék valamit félbe szakítanak;
- Sebastian?!- szólít egy ismerős hang mire azonnal fel nézek és hirtelen nem kapok levegőt.
- WonHee...- állok fel (eddig gugultam)
- Jézusom, törpe ölel magához amit én még mindig lesokkolva fogadok, de pár másodperc múlva viszonzom és nem tudom meddig így maradtunk.
- Lassan 15 éve nem hallottam felőled amióta el kerültél tőlünk!- válunk szét.
- Ne is mond, annyira hiányoztál! De mit keresel itt?- törölgetem könnybe lábadt szemem.
- A fiam verekededt és a másik fiú apjához jöttem bocsánatot kérni a nevében mert ő nem hajlandó- néz körbe keresve a személyt.
- Akkor kezdheted- nevetek mire furcsán néz rám, de aztán a padra nézve észre veszi Namot és leesik neki.
- Ne haragudj, úristen! Akkor már te is szülő vagy?! - képedik el, mit sem változott gyerekes viselkedésén fel nevetek.
- Inkább az a furcsább, hogy te az lettél. Azt hittem egész életedben utazgatni fogsz és sose fogsz el köteleződni.
- Úgy is volt úgy három évig, de aztán tudod, hogy van ez... Jött valaki és fel forgatta az életemet, de az a fura, hogy nem is bánom.
- Igen ez ismerős. És a többiek? Szüleid?
- Sajnos miután el mentél is csak további öt évig vezethették a "céget" de aztán muszáj volt eladniuk.
- És a fiúk?- kérdezem aggódva
- Elvileg kaptak pénzt akik el akarták jönni a többiek pedig maradtak ennyit tudok, csak remélni tudom, hogy aki átvette őket normális velük- sóhajt.
- Értem- felelem én is szomorúan- amúgy te tudod, hogy mi történt a fiúk között?
- Nem fogalmam sincs annyit mondott, hogy ő csak igazat mondott és, hogy ezt NamJoon nem hajlandó elfogadni.
- Mert nem tud semmit- áll fel rá morogva WonHeere
- NamJoon!- szólok rá- hagyd ezt abba most!
- Semmi baj Sebi...
- Ne hívja így és menjen inkább a közeléből!- húzz el tőle Nam.
- Fiam min ütött beléd?!
- Menjünk mostmár haza!- nézz még mindig mérgesen régi barátomra.
Nagyon meg lepődök a fiam viselkedésén, hiszen eddig sose volt ilyen, most látom mennyire tud hasonlítani Adamra mint ha őt látnám kicsiben, pedig eddig mindig csak az ellentétét láttam benne.
- NamJoon!...
- Hagyd csak Sebastian.- mosolyog erőltetetten hátrálva tőlem WonHee- mindenesetre bocsánatot kérek mindkettőtöktől és Sebastian! Légy büszke a fiadra, az enyém nem biztos, hogy így védené már ilyen fiatalon ilyen erős kiállással az anyját- kacsintott rám aztán vissza ment a fiához.

- Mi volt ez?- vonom kérdőre fiamat aki csak azután tudott meg nyugodni, hogy el hajtottunk a kórháztól.
Csak az ablakon bámul ki és nem hajlandó meg szólalni.
- NamJoon!- emelem meg a hangomat mostmár mert kezdek hihetetlenül mérges lenni.
- Nem akarok róla beszélni soha!- kiabál vissza amin újra meg lepődök mert nem szokott se velem se Adammal.
- Neked is könnyebb lenne!- mondom nyugodtabb hangnemben
- Át mehetek még Taeyhungékhoz?- vált témát.
- Nem tudom...- mondom még mindig én is mérgesen.
- Kérlek...- mondja halkan olyan össze tört hangnemben amitől össze szorul a szívem. Annyira fáj, hogy nem hagyja, hogy segítsek.. Ez az első eset, mindig mindent el mond nekem.... Mit mondhatott neki WonHee fia?!
- Rendben legyen, de ettől még meg fogjuk beszélni, ezt a mait értetted?
- Muszáj?
- Igen, főleg ha ennyire fel zaklat a dolog...
- Hajj- sóhajt és többet nem szólalunk meg.